Wass Albert szülőföldje – Mezőség, Tóvidék

Tartalom

1. A „Holt-tenger” világa
2. Wass Albert Mezősége (aktuális oldal)

Wass Albert Mezősége

Az előző rész folytatása.

A Mezőség az egyre nagyobb számban betelepülő és egyébként is szapora oláhok révén először vegyes lakosságúvá, majd román többségűvé vált. Magyarok már csak szórványban maradtak. Ezt a szomorú folyamatot jelenítik meg és erről a tájról, s a táj fájdalmas pusztulásáról adnak képet Wass Albert regényei is.

A táj ere­de­ti ne­ve Tó­vi­dék, csak később ne­vez­ték Mezőségnek. A Tó­vi­dék vi­szont régebben igen nagy ki­ter­je­dé­sű volt, megközelítőleg ak­ko­ra, mint a későbbi Mezőség. A mezőségi, közelebbről tó­vi­dé­ki Wass Al­bert tö­mö­ren, szem­lé­le­te­sen, valósághűen, a vi­dék sa­já­tos­sá­ga­it meg­ha­tá­ro­zó ter­mé­sze­ti, föld­raj­zi és tör­té­nel­mi tényezőket is fi­gye­lem­be véve pon­to­san kö­rül ­ha­tá­rol­ta – észak­ról, nyu­gat­ról, keletről és délről – ezt „a széltiben négy­na­pi, hosszá­ban hat­na­pi lójárásnyi föl­det”.

A Wass Al­bert által kö­rül­ ír­t te­rü­le­ten, tör­té­nel­mi­leg ép­pen az idő tájt, ami­kor re­gény­be­li ősei ezen a tá­jon meg­te­le­ped­tek, négy ki­rá­lyi vár­me­gye ala­kult: Belső-Szolnok, Doboka, Kolozs és Torda. Ezek ak­kor ha­tár­me­gyék vol­tak, hosszan el­nyúl­tak ke­let fe­lé, az Er­dé­lyi-me­den­ce belsejéből a he­gye­kig, a gye­pü­kig.

A táj történelmi tablóját, hatalmas etnikai-emberi képét alkotta meg Wass Albert a Kard és kasza című kétkötetes regényében. A könyv két mezőségi falu: Bölényes és Miklósdomb (azaz Vasasszentgotthárd és Cege) kora középkortól az 1950-es évek második feléig terjedő krónikája.

„… A Kár­pá­tok rop­pant gyűrűjébe zár­va, la­po­san, szé­le­sen hú­zó­dik a Me­zőség.
Haj­dan tűzhányókkal ko­szo­rú­zott ten­ger­öböl, ma el­öre­ge­dett, for­má­já­ban és lé­nye­gé­ben meg­vál­to­zott vi­dék. Szép­sé­gét ne­héz meg­ér­te­ni, de ha mé­lyeb­ben ele­mez­zük a tá­jat, év­mil­li­ók kö­dös táv­la­tá­ból ra­gyog­va bon­ta­ko­zik ki ere­de­ti ké­pe. A ma ko­pár domb­ol­da­la­kon óri­ás töl­gye­sek zsong­tak ak­kor, tisz­tá­sa­in vad­disz­nók ta­nyáz­tak.

Ka­nyar­gó pa­tak­völ­gyei, me­lyek ájult mez­te­len­ség­ben he­ver­nek, ké­kes csil­lo­gó ta­vak­kal ékes­ked­tek. Ilyen volt, és ilyen le­het­ne ma is a Me­ző­ség.
Az erdőket év­szá­zad­ok­kal ezelőtt ki­ir­tot­ták, a kö­zép­kor ezer­nyi ha­las­ta­va eltűnt, s a vi­dék jel­le­ge meg­vál­to­zott. Ma fehérlő tu­fa pa­dok, s a föld­csu­szam­lás­ok sze­szé­lyes for­mái, kü­lö­nös ala­kú képződmények jel­lem­zik a tá­jat. Si­vár domb­ol­da­la­it zá­por­pa­ta­kok óri­ás víz­mo­sá­sai seb­zik fel. Selymékes tős rét­je­in vad­ru­cák, bí­bi­cek ha­da ta­nyá­zik. Esténkint dal­lal kezd a mo­csár, s ha szél zen­dül a nád kar­csú ve­sé­jén, a kü­lön­ben sem­mit­mon­dó vi­dék meg­te­lik báj­jal és po­é­zis­sal.”

 „… Dombok hajlott gerincein, ha állunk reggelenként, s figyeljük zsibbadt lélekkel a csendet, mely, mint egy anyagtalan, langyos, meghitt palást terül fölénk és dombjaink vállára, úgy érezzük, hogy az élet szép és egyszerű…” (Wass Albert: Udvarház a dombon, részlet)

Tündérmesébe illő a táj, megejt bennünket varázsával, illatával, patakokat szegélyező partok ritkaságaival. Az ezerarcú Kárpát-medence keleti peremének mocsaras-zöld alföldje, dimbes-dombos vidéke örök titkokat rejt. A hegyvonulatoktól távol a Szamos kanyargó, csillogó szalagja kígyózik, s közben magába fogadja a kis Füzes-patak tavakat érintő habjait. A különleges, „Tóvidék”-nek nevezett táj, az egymás mellett hullámzó tavacskák partvidéke. Ez a vidék kínált helyszínt Wass Albert (Válaszút, 1908. január 8. – Astor Park, Florida 1998. február 17.) regényeinek. Hőseit az égbolt felé törekvő hegyek szálegyenes szálfái kísérték a csúcsokon és a hegyoldalakon, a havasokon illatos kaszálók ezer virágból szőtt tarka szőnyegén lépkedtek, a völgyekben a lezúduló hegyi patakok csörtetésének-csobogásának megejtő zenéje ölelte őket körül. Annak a Wass Albertnek a hősei, akinek nevét titkolták a hatalmon lévők, akinek pár éve még hírét is alig hallottuk, akinek minden sorából „Édes Erdély” köszönt ránk. Akinek regényeit olvasva Erdély dalol felkavart lelkünkben. Elkalauzol bennünket a balladák földjére: lankák és havasok, szépség és szenvedés, fény és árnyék, elmúlás és megújulás ad történelmi, természetismereti, jellemábrázolás-művészeti leckét regényeiben. Wass Albert a két világháború közötti erdélyi irodalom elismert személyisége volt, írásait, regényeit, színpadi műveit az anyaországban is jól ismerték. 1944-es kényszerű emigrációja után szinte teljesen kiesett a magyar irodalmi köztudatból. Műveit az 1945-1990 közötti politikai hatalom tudatosan teljes feledésre ítélte. Írói tevékenységét kényszerűségből Amerikában fejtette ki. Soha nem tudta és nem is akarta feledni az otthon varázsát, haláláig nyugtalanította a kényszerű elszakadás gondolata:

 „…Gyökerünket keleten őrzi
Valami babonás varázs
S ebben az idegen tavaszban
Lassan megöl a hervadás.”

Írásainak jelentős hányada ezt az életérzést fejezte ki. A magyar olvasók a 90-es években ismerték meg regényeit, verseit, színpadi műveit, cikkeit, tanulmányait szélesebb körben. Ezek a művek ritkán elérhető közönségsikert arattak, munkáinak többségét tízezrek vásárolják, olvassák.

S akik olvassák az erdélyi nyelvet is megízlelhetik, melynek a szerző igazi nagymestere. Nyarait barangolással töltötte. A hegyeket járva sokszor üldögélt pásztorok tüze mellett, szénégetők kunyhója előtt, hegygerincek legelőin, esztenák mellett, sötét sziklakatlanok mélyén. Ekkor szívta magába a magányos hegyi emberek lassú, gonddal ejtett szavait, melyek beivódtak népnyelvet megörökítő költői prózájába. Szívesen használta prózájában a különleges hangulatú, román eredetű tájszavakat is az író, melyek az erdei élettel és a pásztorkodással kapcsolatosak. A hangulatos, életszerű leírások még hitelesebbé tették az általa megteremtett sajátos világot.

„… Nekem már csak az a dolgom, hogy hidat építsek a múlt és a jövendő között. És hogy ennek a hídnak pilléreibe beépítsek mindent, amit a múltból a jövendőbe átvinni érdemes.” Ezt a vallomását az Ember az országút szélén című regényében fogalmazta meg a Mezőség szívében, a válaszúti a Bethlen-kastélyban született író. Wass Albert a Mezőség fia, szerelmese a tájnak. Mezőzáhon, a nagyszülők otthonában tanulta meg a vadászat, a halászat fortélyait, itt vált a táj szerelmesévé. Nyaranként kora reggeltől késő estig kint volt a határban, együtt dolgozott a földet művelőkkel. Nagyapja szigora állhatatos, munkaszerető emberré nevelte. Regényeiben a Mezőség arculatát jelenítette meg, a mezőségi ember életét, sorsát kutatta. A 2. világháború befejezésének vészterhes időszakában emigrálni kényszerült, először Németországban, majd Amerikában talált új otthonra. Távol hazájától megnyugodni soha nem tudott, mindig hazavágyott. Gazdag életműve a hazaszeretet mintapéldája. Vágyott hazatérésének lehetőségét megtagadták tőle. 1998. február 17-én távozott az égi mezőkre az Astor Park-i Floridában. Hamvaiból jutott az amerikai Astor Park kertjébe, a marosvécsi Phanteon sziklasírjába, s – végakaratának megfelelően – fiai az Istenszéke magasáról egy maréknyit átadtak a galonyai szélnek. Egy fuvallatnak, mely felkapta a hamvakat, s vitte-vitte szét erdőkön, völgyeken, réteken, lankákon, vizek partjain, vissza a gyökerekhez. Hogy ott nyugodjék, ahol az otthona és a hazája volt. Mindegy, hova vetette a sors, itt van közöttünk. Benne van minden kis virágban, fűben, vízben, fában…

Kapcsolódó fotóalbumunk: Mezőség – A Holt-tenger tükrében