Irodalmi fotóalbumok 17.

Törzsében székely volt – Tamási Áron (5.)

A 4. rész  folytatása…

1963 végétől egészségi állapota egyre inkább romlott, gyakori szívzavarokkal küszködött. 1965 nyarán elvált harmadik feleségétől, ősztől már a János Kórházban gyógyították. Amikor hazaengedték Alkotás utcai otthonába, testvérei – Ágnes, Gáspár és Anna – látogatóba érkeztek az ágyban fekvő beteghez. Tervezgették együtt a jövőt, Áron hazatérésének lehetőségét. A szülői házzal is voltak tervei.

Karácsonykor, december 24-én, anyakönyvvezetőt hívott lakására, aki előtt negyedszer kötött házasságot az akkor 33 éves Bokor Ágotával. Életének negyedik asszonya fontos szerephez jutott a mindössze öthónapnyi házasságban. 1966-ban, a Kútvölgyi úti kórházban, ágyban fekve mondta tollba a Bölcső és Bagoly folytatásának szánt – befejezetlen -önéletrajzát Vadrózsa ága címmel, mely megható ajánlással kezdődik: „Ágotámnak, kedves madaramnak szívemből ajánlom ezt a Vadrózsa ága című könyvemet, melyet neki mondtam tollba. Áron; 1966. április 19.)” Május 19-én megírta a végrendeletét. Május 26-án meghalt.

A Farkasréti temetőben ravatalozták fel és búcsúztatták el több ezren, június 2-án. Öccse, Gáspár, a szomorú alkalomra megérkezett testvérek nevében kézcsókkal búcsúzott, úgy, mint az író annak idején a ravatalon fekvő apjától. A barátok, írótársak közül többen szóltak, Juhász Ferenc ekképpen: „..  rád gondolunk mi, ittmaradottak és utódok és meg-megáll toll-forgató kezünk. S néha fölnézünk a világló kristálylombokba, s mintha arcodat látnánk a lombok közül nevetve kibújni. Fönt zsongás, bizsergés. Nézünk és azt mondjuk: nézzétek, valami ég ott a mese-fa lombjai közt. A Szűzmáriás Királyfi néz ki onnan? Tűzmadár? Áron arca ragyog? Vagy egy csillag néz? Nézzétek! Ragyog egy csillag!”

Tamási Áron halálhírének megérkezésétől három napon keresztül zúgott a farkaslaki templom harangja. A koporsót szállító vonat június 7-én, kedden indult el Budapestről, a Nyugati pályaudvarról. Amikor híre ment, hogy a vonat átért határon, a szülőfaluban ismételten megszólalt a harang. Székelyudvarhelyen június 10-én, pénteken reggel a koporsót egy lenyitható oldalú autóra tették. A Farkaslaka felé tartó kis karaván a Baknya-tetőn megállt. Ott ahol oly sokszor visszanézett kis falujára el-eltávoztában Tamási Áron. A déli harangzúgáskor érkezett haza a hosszú útról, Farkaslakára.

A falu népe várta. Aztán elnémultak a harangok. Temetése mítoszba illett.

Tamási Áron síremléke, Farkaslaka
Tamási Áron síremléke, Farkaslaka

 „Végtisztességre megjelent gyászoló Testvérek!” – szólt Birton István, a falu papja. … Most, amikor itt állunk e koporsó előtt, hogy megadjuk Farkaslaka nagy szülötte, néhai Tamási Áron immár kihűlt földi porhüvelyének a végtisztességet …  emlékezve elmélkedünk arról, ami az elhunytat összekapcsolta a szülőfölddel, és arról, amit az elhunyt a szülőföldnek adott. Az ősök és elődök lelkületéből szövődött a szülőföld lelke, amelyet útravalóként visznek magukkal, akik a faluból kiszakadva máshol keresik boldogulásukat. …Bár többnyire idegenben élt, kapcsolatát a szülőfölddel egy pillanatra sem szakította meg. Amikor csak tehette és alkalma volt, hazalátogatott és huzamosabb időt töltött itthon is. Látszólag pihenni jött haza, a falu csendjébe, valójában pedig megrakodva új élményekkel és benyomásokkal, mintegy megifjodva és felbuzdulva tért vissza a szellemi élet munkaterére…”

Végső nyughelyet a farkaslaki templom mögött, a két cserefa árnyas lombja alatt kapott. Úgy temették, ahogy kívánta: arccal kelet felé.

Sokan búcsúztak tőle a megmaradás reményével.

Síremlékét, a Tizenhétfalusi Hargitáról származó, 8 tonnás, hatalmas bazalttömböt – melyet Szervátiusz Jenő és fia, Tibor formáztak maradandó alkotássá – 1972. szeptember 24-én avatták fel ünnepélyes külsőségek közepette. A „Több tonnás hegyi beszéd” – ahogy Sütő András nevezte – mítoszi ihletésűvé, faragott reménnyé, a magyarok ezreinek zarándokhelyévé, a nemzeti, kisebbségi lét művészi emlékévé vált.

A "Tonnás hegyi beszéd"
A “Több tonnás hegyi beszéd”

Tamási Áron már halála pillanatában nemzeti klasszikus volt. Az Ábel a rengetegben és néhány novellája ott sorakozik a magyar széppróza legelső sorában. Igazi küldetése azonban nem a külvilágnak, hanem elsősorban a székelységnek szól. A székelység pusztító betegségeinek kell orvos, őt kell kiszabadítani abból a kátyúból, amelybe saját természete és a mostoha világ közötti kibékíthetetlen ellentétek juttatták. Feloldani, elsimítani ezeket az ellentéteket, utat mutatni abban a rengetegben, melynek minden zugából az idegen világ elnyeléssel fenyegető sárkányai vagy a székely vak szenvedély, oktalan virtuskodás önpusztító fenevadjai néznek farkasszemet: ez a székely író és próféta küldetése. A “Jussomat ne vitassátok!” című írásában szellemi végrendeletét hagyta ránk:

„…Én az éhes emberért dolgoztam, amikor az apám ekéje elől kosárba szedtem a köveket. Jutalmam az volt, hogy sok igazságra magamtól rájöttem. Láttam, mikor a madár leszáll a földre és megcsókolja a virágot. Láttam sok szótalan székelyt, akik mind kereszttel a hátukon szántják a földet. Láttam hajnalonkint a Küküllőbe hullott három csillagot, amit a szívükből kiszakasztva, a hunok küldenek nekünk az égből.

            De kérdem: hányan vagytok, akik áhítattal állotok meg a virágot csókoló madár előtt, akik levennétek a szántó-vető székely válláról a keresztet, akik éhesen is megőriznétek a Küküllőbe hullott három csillagot? Hányan vagytok, akik sírásom miatt elszomorodtok, akik kezemet szeretettel megfogjátok? És hányan vagytok, akik engemet, egy erős hitű, csodálatosan jó és fájdalmas faj gyermekét visszaöleltek?

            Akárhányan, de szálljon rátok minden áldás. Hajnalonkint szebbé váljon az álmotok és szemetekkel lássátok a virág nyílását, hogy annál több kedvetek legyen. Minden jókkal együtt a búzával annyi öröm nőjön nektek, hogy azzal megérjétek esztendőről esztendőre.

            És rátok bízom az itt maradó kincseket: a virágot csókoló madarat, a szántó-vető embert s a Küküllőbe hullott három csillagot. És ezeknek a mélyén az erdélyi szépséget, a magyar jóságot és a történelem erejét.

És újra könyörgök nektek: adjátok a kezeteket, mert nagyon fáj a szívem. Csak arra kérlek, hogy ne bántsátok a székely embert, hanem szeretettel vezessétek a jövőbe, mert ha ezt teszitek, Isten előtt mondom, hogy örömötek nagy lesz a jutalmazás idején.

            Végezetül mutatom nektek a szívemet és megölellek mindegyiket.

            És elmegyek szomorúan, mint a madár ősszel.

A síremlék két cserefa árnyékában
A síremlék két cserefa árnyékában

Kányádi Sándor:

T. Á. SÍRJÁRA

Négy szép holló talpig gyászba
rászállt a két cserefára.

Tövig égtek a villámok,
ragyog újra a magasság,
leng a fény a lomb közt, mint a
kaszák, mikor fölakasztják.

Ősszel aztán a két vén fa
bronzba önti lenn a hantot;
jönnek majd és megcsodálják,
mint egy ledöndült harangot.

Farkas üvölt, öltözködnek
a hollók majd patyolatba;
csillagot tart ölelőleg
karjaiban a két nagy fa.

Kívánhat-é ember többet:
derékaljnak szülőföldet
s két cserefa tömött árnyát
szemfedőnek

 

Kapcsolódó fotóalbumunk: Törzsében székely volt – Tamási Áron

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .