Irodalmi fotóalbumok – Tamási Áron (4.)

Tartalom

  1. Törzsében székely volt – Tamási Áron (1.)
  2. Törzsében székely volt – Tamási Áron (2.)
  3. Törzsében székely volt – Tamási Áron (3.)
  4. Törzsében székely volt – Tamási Áron (4.) (aktuális oldal)
  5. Törzsében székely volt – Tamási Áron (5.)

 

Törzsében székely volt – Tamási Áron (4.)

A 3. rész folytatása…

Tanulmányait elvégezve próbálkozott helyt állni az Életben, míg nem egy novellapályázaton amerikai utazást nyert. Innen tartotta a kapcsolatot az otthoniakkal, levelezett a barátokkal.  „Drága jó Nagyapó”-nak 1924. április 28-án kelt hosszú levelében így vall: „… Egész szívemmel Erdélyben s Erdélyért élek, s azon jókkal és nagyokkal együtt, kiket Elek bácsi is kiváltságosan szeret. Nyírő édesapám nemigen emlékszik meg rólam, pedig volna nekem sírnivalóm, ha megkérdezne: Hogy vagy székely? …” Benedek Elek a Vasárnapi Újságban bemutatta messzi földről írogató „fiát”: a „székely legény” hét levelét közölte, melyeket Amerikából küldött. Erdély hazavárta a mindenkinél erdélyibb szóhasználatú, lelkületű, hangulatú írót. És a következő évben, 1926 májusában haza is tért, s Kolozsvárott telepedett le. Összeházasodott menyasszonyával, Holitzer Erzsébettel, aki távollétében gondozta írásait. Megérkezése után többször is ellátogatott Kisbaconba, néhány novellája itt is született, a Benedek-kúriában. Gyors egymásutánban jelentek meg könyvei. Az olvasóközönség hamar meglátta, hogy ez a tündéri bájjal fogalmazó író a szegények igazságának kemény szószólója, aki még parasztfelkeléssel is rémíti az úri világot (Hajnali madár). Akinek pedig nem voltak fontosak az író társadalmi-politikai igazságai, azt magával ragadta a mese, a komor valóság fölött lebegő derű és humor. Már a húszas-harmincas évek fordulóján nyilvánvaló volt, hogy Tamási Áron a legnagyobb magyar novellisták egyike.

1927-ben vesztette el édesapját, akinek titokzatos alakja oly sok fejtörést okozott számára. Ha rá gondolt, lelke megtelt a tisztelet, a szeretet, a talány, a féltés érzéseinek keverékével. Műveinek róla mintázott alakjait is valami hasonló titokzatosság lengte körül.

Édesapja sírja a farkaslaki temetőben. Jobbra a háttérben a "Gordon".
Édesapja sírja a farkaslaki temetőben. Jobbra a háttérben a “Gordon”.

„… Ölemből odateszem a virágokat az apám sírjára, hadd üdvözölje őt is a tavasz, amelyet annyit és oly nehezen várt örökké. Aztán mozdulatlanul nézem a földet, és az jut eszembe, hogy valamikor én is itt fo­gok feküdni.

Most csend van, és heven süt a nap. Fénye zuhog a hatalmas temetőre, és a bádog, a sok kereszt tetején, ezer csillámban veri vissza. S e káprázatban, az apám és az ősök sírjánál, vajon feltehetem-e a kérdést:

– A miénk ez?

Nem tehetem fel, mert ez kérdés nélkül a miénk. Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk; s a föld, amelyen élünk és meghalunk.” – vallott a Szülőföldem című regényében.

1932 nyarán részt vett a magyar írók nyolcnapos balatoni kongresszusán, s a keszthelyi városháza dísztermében tartott fogadáson. Itt az erdélyi küldöttek nevében felszólalt az Albrecht főherceg tiszteletére adott díszebéden. Írása a Királyi herceg című karcolatában maradt fenn. December 16-án köszöntötte az 50 éves Kodály Zoltánt az Operaház rendezvényén. 1932-ben jelent meg az Ábel a rengetegben, 1933-ban az Ábel az országban, majd 1934-ben az Ábel Amerikában című regénye. A trilógia, valamint a két világháború közötti magyar prózából kiemelkedő novelláival és az Énekes madár székely népi játékával érkezett pályája csúcsára. Szerelmei közül csak második felesége, Magdó vonult be életművébe: az Énekes madár csírája a Magdóért vívott szerelmes küzdelem, de ezt az egyéni élményét emberi és társadalmi ütközetté alakította.

Énekes madár
Énekes madár

A főmű: az Ábel-trilógia, a talpraesett székely favágólegény mesébe illő, mesevarázsú története. Ábel megjárta írójának útját: a természet világából eljutott a városba, onnét a nagyvilágba. Végül tapasztalatainak eredményeként visszament a természetbe. A fenyőillatú alkotás remekmű, a huszadik század egyik legszebb magyar regénye.

„Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé. Akkor is Ábelnek hívtak engem; s ott laktunk Csíkcsicsóban, abban a nagy káposzta­­termelő faluban, a felcsíki járásban, éppen az Olt vize mellett…”- kezdte a kalandok sorozatát Ábel, majd megjárta a Hargitát, aztán az országot, végül Amerikát. Ott fogalmazta meg végső vallomását: „… Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon le­gyünk benne ‑ ismételtem el magamnak. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával, és a szemem megtelik a hajnal harmatával … késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon! … nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egy­másra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk…” Azután hazatért Ábel a Hargitára s önerőből, otthon, látszólagos kicsinységben akart igazi emberré, naggyá lenni. „…Terem ez a föld is búzát és gondolatot…” vigasztalta magát Ábel, mert tudta, hogy ezentúl bővebben vet és arat a szegények határtalan földjén: a lélekben. „… Amikor lent a völgyben felálltam, és kinyújtózva ránéztem a nagy hegyekre, úgy éreztem, hogy most im­már örökké élni fogok.” Ábel történeteiben semmi misztikum nincs, csak a természet szeretete és a polgári világ kritikája jelent meg.

Ábel a rengetegben
Ábel a rengetegben

Annál erőteljesebben tört ki a misztikum a Jégtörő Mátyásban. De olyan bájosan játékos a könyv, hogy akár a misztikuma is csupán játék. Folytatása, a Ragyog egy csillag 1938-ban látott napvilágot. S mindezek közben Tamási sikeres drámaíróvá nőtt. Elbeszélő erényeit át tudta menteni a színpadra is. 1936-ban került színre Kolozsvárott a Tündöklő Jeromos, mely politikai nézeteinek vallomása volt a szépirodalom nyelvén. A háború kitörése előtti utolsó békeévben Kolozsvárról hazalátogatott szülőfalujába, fölkereste édesanyját, testvéreit, az otthoniak körét. Útja első megállóján, Segesvárott a vonat érkezését váró időben érte a megdöbbentő tapasztalat: a magyar szabadságharc gyászos emléke ellenére, a húszesztendei román fönnhatóság alatt titkolni valóvá vált a magyar nyelv. Arra is felfigyelt, hogy háttérbe szorult, s minősített kisebbségbe került a magyarság a saját szülőföldjén.

A háború után úgy tekintettek rá, mint a legnagyobb élő magyar írók egyikére. Ettől kezdve politikai méltóságokat is betöltött, de alkata szerint nem gyakorlati politikus, az ő világa az irodalom volt. Egy ideig még ugyanabban a modorban írt, mint azelőtt, de az ötvenes évektől kezdve fokozódott igénye a valóság ábrázolása iránt. Stílusa változatlanul szép, de a meseszerűség helyét egyre inkább a történelmiség váltja fel. Egy időre alaptalan vádakkal kiszorították az irodalmi életből, de 1953-ban rehabilitálták. Ekkor jelent meg regényes önéletrajza, a Bölcső és Bagoly, mely egyben a székelység útját és életkörülményeit elemzi, megmutatván, honnét indult és hogyan emelkedett íróvá Tamási Áron. Ugyancsak 1953-ban látott napvilágot az 1848-ról szóló Hazai tükör című történelmi regénye: a Székelyföld és benne egy székely legény története a szabadságharc idején. Erre a művére kapta meg az író a Kossuth-díjat 1954 tavaszán, Nagy Imre kormányától. 11 év eltelte után, 1955-ben utazott haza ismét szülőfalujába, ekkor találkozott utoljára szeretett édesanyjával, akinek 1956 januárjában bekövetkezett halálát élete végéig gyászolta.

 

Kapcsolódó fotóalbumunk: Törzsében székely volt – Tamási Áron

Folytatjuk…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .