Irodalmi fotóalbumok 10.

A nagy székely mesemondó – Benedek Elek (3.)

A székely mesemondó történetének folytatása…

Benedek Elek sorsa oly kerek, mint meséi: Kisbaconból indult, és itt is zárta le földi útját, gazdag örökségül hagyva számunkra a minden lelket megnyitó varázsszót: az igazság legyőzhetetlen kardját és az örök ifjúság forrását: a mesét. Benedek Elek szülőfaluja Erdővidék egyik legkisebb települése, de „Elek apó” naggyá tette nevét. A falu lakossága híven őrzi a nagy szülött emlékét, sokan tudják még ma is, hogy hol volt Elek apó ülőhelye az Isten házában.

Kisbacon, református templom
Kisbacon, református templom

„Kicsiny falu az én falum, legkisebb az egész vidéken s a legszebb. Gyermekkoromban alig hatszáz lakója volt, s ennek is jó felerészét az én nemzetségem tevé. … Az én falum szinte félve húzódik meg Barót-patak jobb és bal partján, igen szűk völgyecskében. Nemcsak a falu kicsiny, de a neve is: Kisbacon. Nem csuda, ha szűk völgyecskében húzódott meg, ugyebár? Olyan emelkedő, lankás hegyoldalra tolta-tologatta idők során a szaporodás. Észak, kelet s dél felől szelíden, csendesen emelkedő hegyek karimázzák …” – vallotta az Édes anyaföldem című írásában.

Az 1859. szeptember 30-án született. A mesélőkedvű Benedek Elek életműve a magyar és a világirodalom meséinek kincsesháza. Írói munkássága, stílusa varázslatos légkört sugall. Művészetén keresztül jelenik meg a kedves székely falu s a kisbaconi székely Benedek-nemzetség, általa találkozunk a nemzete sorsa miatt aggódó parlamenti képviselővel, újságíróval, a csendes szavú, el-elmélázó, csalódott emberrel, aki, ha kell szókimondó. Ő a szelíd nagyapó is, aki gyermekek sokaságát kápráztatja el meséivel, nagy magyarjainkról, mondavilágunkról szóló olvasmányaival. Ő a lapalapító és főszerkesztő, aki Erdővidék szépségét és Tündérországot megénekli. Benedek Elek a szembe jövő ember, aki Trianon után az Erdélyből menekülőkkel szemben visszatért a kisbaconi szülőföldre, nem csupán a pesti élet keserű tapasztalatai miatt, hanem bizonyos volt abban, hogy az emberveszteséget az anyanyelv szellemének erősítésével, a fölemelkedés felé való útmutatással lehet pótolni a Székelyföldön. Elindult kelet felé, visszaindult Erdélybe, akkor, amikor Nyugaton várta a reménykeltő élet. Behódolni nem akart, de írói tekintélyével, tehetségével kiállt a romániai magyar irodalom népszerűsítése mellett: a szellemi haladás mellé állt. Ő maga így vallott erről: Visszamentem azért, mert minden írásom Erdély földjében gyökerezik. Erdély földjének és levegőjének köszönhetem azt, hogy valamicsodás író lett belőlem … Ha ellenállhatatlan erővel nem vitt volna haza az édes anyaföldre a honvágy, akkor is hazamegyek, mert éreztem, hogy amikor sok-sok ezren hagyták ott Erdélyt, … nekem haza kellett mennem, hogy visszafizessem egy részecskéjét bár annak, amit az édes anyaföldtől kaptam …”

Kisbacon felé a Hagymás-hágón keresztül
Útban Kisbacon felé a Hagymás-hágón keresztül

Nem nehéz szeretni a nemzetet, amikor ennek nincs akadálya, nem nehéz feladat védeni az anyanyelvet, amikor a miénk s elvenni nem akarja senki, de ha megtiltják használatát, ha titokban szólhatunk csak az édes anyanyelven, nehézzé válik, csak áldozatok árán védhető.  De a szeretet mindig meghozza a maga áldozatát. Ő maga így fogalmazott: „… Az erősek, hatalmasok oldalán harcolni nem virtus…”  A Benedek-család értékrendjében, az ősökében is és a leszármazottakéban is mindig kiemelt helyet foglalt el a tettre kész hazafiúi érzés, s a tiszta erkölcsű Benedek Elek nemcsak saját gyermekeit látta el etikai útmutatóval, de az általa alapított Cimbora hasábjain és kiterjedt levelezésében a hozzá közelálló gyermekvilág felé fordult. Időt és fáradságot nem kímélve tartotta az állandó kapcsolatot a legfiatalabb olvasókkal, s jutott ideje, ereje, hogy maga köré gyűjtse Erdély fiatal íróit, költőit: Tamási Áront, Nyírő Józsefet, Dsida Jenőt. Szellemi műhellyé, valóságos „Széphalom”-má alakította Kisbacont, Áprily Lajos, Tompa László, Molter Károly, Kós Károly közreműködésével. Írói esteket szervezett felkaroltjainak, Erdély-szerte járták a falvakat, városokat Marosvásárhelytől Brassóig. Az örökké hálás kis tanítvány, a Cimbora hasábjain elinduló Dsida Jenő ihletett sorokkal így látta a levelezőtársat, a „Kedves jó Nagyapó”-t:

„Haja fehér, de szíve még fehérebb
  ha rút gorombán bántja is az élet
 Ő mindig szeret, mindig könyörül…”

A tiszta lelkű, fehér szívű nagyapó a gorombaságra s a jóságra egyaránt szeretettel reagált. Meggyőződése volt, hogy a szeretet mindent meggyógyít, a rosszat is jóvá lehet tenni szeretettel, a jóságot pedig még több szeretettel kell viszonozni. Szívének melegét elsősorban azokra árasztotta, akik szeretetet szeretetnél egyébbel nem viszonozhattak. Szeretetért szeretetet adott. Mert szeretet áradt egész lényéből. Az a szeretet, melyet az édes anyaföld, az édes szülők csepegtettek belé, a szeretetből merítette az erőt, hogy szeretetet adhasson tovább.

„…Egy hosszukó tál, melynek kicsorbult egyik vége, ebben a tálban egy csudaszép bokréta: ez az én szülőfalum. Ebben a faluban minden háznak van gyümölcsfás és virágoskertje, s május havában, amikor itt a gyümölcsfák virágba borulnak, Csíkorra tetejéről (a szomszédos „Csíkország” orra ez a hegy) óriási bokrétát lát ájtatosan bámuló szemed. Bokrétát, melynek szépségét a kikandikáló piros cserepes házfödelek nem rontják, de sőt emelik. Az én gyermekkoromban ritka volt még a piros cserépfödél. Széles cserfazsindely barnállott az alacsony falú, magas tetejű házakon; naptól, esőtől fakult szalmazsúpfödél jutott a pajtáknak meg a csűröknek; de akkor is megvolt minden háznak utcára mosolygó virágoskertje, minden kertnek a maga gyümölcsfája…”

Lelkes izgalommal mutatta be a szeretett szülőfalut, az Erdővidéken megbúvó Kisbacont az Édes anyaföldem! című önéletrajzi vallomásában Benedek Elek. A hagyomány szerint az ősi település hajdan Szent István király unokájának, Baconnak volt birtoka. A nagy mesemondó családja a székely lófőszékely rendhez tartozott. Ebben a minőségében háború idején a család köteles volt egy teljesen felszerelt lovas katonát kiállítani a császár részére. A magyar mese- és gyermekirodalom megteremtőjének nagyapja, Benedek Huszár István huszonnégy évig állt katonai szolgálatban, az édesapja, Benedek Huszár János tizennégy évig; innen kapta a család a Huszár melléknevet.

Szívbe markoló szeretettel beszélt a családjáról Benedek Elek. Híven emlékezett András nagyapjára, akit nem is ismert, aki a 19. század hajnalán ültette gyümölcsfáit, az édes körtét termőt, meg az illatozó almát hozót, a sötétpiros szemeket adó málnabokrokat. S ahogy a kis Elek emlékeiben élt, a kertet csupán az Isten, s a még romlásnak nem indult becsület őrizte. „… Galambbúgos, ősrégi módi székely kapu szabta meg az elejét; madár- és virágdíszét nagyapó véste, faragta  …”

A Benedek-család címere
A Benedek-család címere

Atyai nagyapját, a zsémbes természetű vén huszárt, aki kétszer járt ki a franciára, Benedek Huszár István nagyapót sem ismerte: születését két évvel előzte meg halála. A nagy Benedek nemzetségből egymaga volt huszár, nem volt, aki felváltsa, viselte a fegyvert, míg fel nem váltotta egyetlen fia, a kis Elek édesapja.

A szülői házban nagy szeretetben teltek a napok, hetek, hónapok. Csodaszép világot élt át gyermekkorában, pedig születését követően iszonyú tragédia tette édesanyját egy életre lelki beteggé. A tizenhárom éves, Ignác nevű testvére kiszaladt az utcára, s egy szembeiramodó kan felöklelte a gyermeket, aki kétnapi tusa után örökre megpihent. A szomorú esemény mélyen beárnyékolta a család életét, de a szerető testvérek – különösen a kis Anikó – s a gondos szülők közösségében szépen cseperedett, nőtt, növekedett a kis Elek, igazi örömére szüleinek, a református közösségnek s az elemi iskolának. Ám elérkezett az általa oly nagyon várt őszi nap, amikor édesapja maga mellé emelte az alig nyolcéves kisfiút a szekérládába, hogy a tündérváros református kollégiumába vigye, édesanyja sűrű könnyhullatása közepette.

Székelyudvarhely, a Református Kollégium ablakában
Székelyudvarhely, a Református Kollégium ablakában

Tíz kemény évet töltött az udvarhelyi iskola falai közt, a diákévek mély nyomot hagytak benne. A kollégiumban kötött életre szóló barátságot a kultúrával, nyelveket tanult, lelkes tagja volt különböző önképzőköröknek. Végig eminens tanulóként töltötte diákéveit, s itt tett szert az igaz barátság érzésére. Az érettségi előtt nem sokkal, a várostól való végleges elszakadás előtt kötött igaz barátságot Sebesi Jóbbal, akinek személyében a népköltés kincsének gyűjtésében szerzett odaadó, lelkes társat. Együtt búcsúztak el a város környékének hegyeitől, völgyeitől, bejártak minden zugot, s közben szőtték a szivárványos terveket, rajzolgatták a dicsőséges, diadalmas jövendőt.

Kapcsolódó fotóalbumunk: A nagy székely mesemondó

Folytatjuk…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..