Száz év Trianon árnyékában – honismereti fotóalbum 2. rész

Trianon árnyai messzire nyúlnak (folytatás…)

Az előző rész folytatása.

Négy év küzdelmes, de reményekkel teli munkálkodása nem hozott eredményt. A 2. világháború után még jobban alázták a magyart Erdélyben, a nemességet kifosztották, a meg nem alkuvókat elkergették.

A magyarság hatalmas tömegeit ismét kisebbségbe taszították: az 1944–45-ös román és szovjet megszállás végérvényesen véget vetett a négyesztendős szabadságnak, mely megpecsételte Erdély sorsát. „Romániának odaadtak minden világtáj felől a szomszédai országaiból minden területet, amit csak megpendített akárhol akármelyik román” – írta Beatrice apródjai című művében Illyés Gyula.  Megismétlődött 1920. június 4-e, bekövetkezett a második országdaraboló Trianon: 1947. február 10-én szentesítették a párizsi békediktátumot.

 Az 1920. június 4-i gyalázatos békediktátumot felülmúlta mindaz, ami a párizsi béketárgyalásokon történt. És megkezdődött a magyarok letartóztatása.

Kegyetlen intermezzót jelentettek Székelyföldön a Maniu-gárda által a második világháborúban elkövetett sorozatos gyilkosságok és rablások a magyar lakosság rovására. 1944. szeptember 26-án egy 30-35 fős Maniu-gárda Szárazajtán, október 8-án Csíkszentdomokoson 11 embert végeztek ki.

Erdélyben egyre ismertebbé vált Illyés Gyula 1950-ben írt verse, az „Egy mondat a zsarnokságról”. 1956-ban terjedt el a köztudatban, s az emberek titokban másolgatták, terjesztették, hanglemezen és magnószalagon hallgatták. Az erdélyiek kézről kézre adták a verset, de a hatóságok éber szemekkel figyeltek.

mert ahol zsarnokság van,
minden hiába,
a dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,

 mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.

A Bolyai Egyetem sorsa is megpecsételődött. A Babes Egyetemmel való összevonása volt a cél, s ezzel az önálló magyar egyetemi képzés megszüntetése megtörtént. A letartóztatások, a koncepciós perek, az oktatók, a hallgatók folyamatos, Securitate általi zaklatása kellő előkészítés volt az összevonás végrehajtásához. A Bolyai Egyetem három tanára (Szabédi László, Molnár Miklós, Csendes Zoltán) 1959. április 19-én, 20-án és május 3-án öngyilkosságot követett el az egyetem bezárása elleni elkeseredett tiltakozásként. Mindez hiába! A két egyetemet 1959. július 1-jei hatállyal egyesítették.

A kiszolgáltatottságot tovább növelte a rémtettei miatt elhíresült Ceausescu-éra tevékenysége. A „Kárpátok Géniusza” regnálása politikai és kulturális enyhüléssel kezdődött, de a végletekig központosított hatalom néhány év múlva már az emberek életének teljes ellenőrzésére törekedett. A rettegett titkosrendőrség, a Securitate minden ellenzéki megnyilvánulást a csírájában elfojtott. A diktátor 1988. április 29-én hirdette meg a nagy port kavart, falurombolásként hírhedtté vált programját.

A tarthatatlan bel- és külpolitikai állapotot végül a romániai forradalmi átalakulás szüntette meg, amely 1989. december 22-én magával sodorta Nicolae Ceausescut és egész rendszerét. 1989. december 16-án, a temesváriak meg akarták akadályozni Tőkés László református lelkész eltávolítását parókiájáról, s ekkor sortűz dördült. A temesvári incidenssel vette kezdetét az 1989-es romániai forradalom. A közép-kelet-európai kommunista rendszerek 1989-90-es összeomlása egyedül Romániában járt fegyveres harccal és súlyos véráldozattal.

Talán a legfájdalmasabb trianoni árnyék Erdélyt fedte be: 2004. december 5-re gondolok. Sepsiszentgyörgyön Magyar Lajos, lélekkel látó költő a kezünkbe adta legújabb költeményét, a December 5. címűt. Beleborzongtunk… Tudtuk, milyen fájdalmat élt meg Erdély magyarsága a lélekpusztító népszavazás után, hiszen ennek az eseménynek a végeredménye minden régi és új sebet felszakított. Ez a fájdalmasan dacos költemény azonban minden képzeletre rácáfolt. Van-e fájdalmasabb, mint átérezni az alábbi gondolatokat:

„… hittél, s csalatkozva hű hitedben,
ráébredsz, hogy egy az egyben
csak magadban bízhatsz, ha lehet
s nem véd sem fajod, sem emlékezet…”

(…)

Vajon mi történik napjainkban? Trianon árnyai ma is kísértenek.

Említhetnénk Székelyföldön a sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégiumot, a marosvásárhelyi orvosi egyetemet, de álljon itt csupán egy példa: az úzvölgyi temető sorsa.

Az I. és II. világháborús magyar temető körül az utóbbi évtizedek legsúlyosabb etnikai incidense alakult ki.. 2019. június 6-án székelyföldi civilek és közszereplők  élőláncot vontak az úzvölgyi első világháborús katonatemető köré, ahol mostanáig öt magyar, egy német és egy osztrák parcella volt, ám a közeli Dormánfalva önkormányzata önkényesen román parcellát alakított ki. A magyar hősi halottak sírhalmai fölé román betonkereszteket emeltek, a magyar katonák nevét jelző fakeresztek egy részét eltüntették.

Miután az agresszív tömeg elfoglalta a temetőt, s az elesett magyar katonák mogyorófa keresztjeinek megsemmisítése után azt üvöltözték, hogy „ki a magyarokkal az országból.”

Elgondolkodtató, miért támadják a mai napig az erdélyi magyarságot. Elgondolkodtató, miért acsarkodnak a békességre törekvőkkel szemben. Mert félnek. Mert rettegnek! Gyűlölve idegenkednek, undorodnak, ódzkodnak mindentől, ami magyar. Rettegnek a Turultól, rettegnek az Árpád-sávtól, még a történelmi Magyarország kontúrjaitól is. Rettegnek a Szent Koronától, a Szent Jobbtól, Mindszenty hercegprímástól és Márton Áron mártírpüspöktől halotti poraiban is. Rettegnek mindentől, ami Trianonra emlékeztet.

Ezzel a fotóalbummal az elmúlt száz év gondjaira, a békediktátum okozta sebekre tekintünk vissza. Nem szólunk – a nyilvánvaló – eredményeinkről, az emlékezés az árnyakat mutatja be: azokat az árnyakat, amelyek befedik, eltakarják a fejlődést, a kibontakozást, amit elértünk a nehézségek ellenére is.

Trianon árnyai még ma is itt vannak felettünk!

Reményik Sándor elnémult harangjainak hangja sok esztendő multán is zúg lelki füleinkben. Az erdélyi magyarság megértette a költő lázálomnak hitt látását meghaladó valóságot. Erdély elsüllyedt, harangjai elnémultak. De a kegyetlen valóság nem itt végződik. Az isteni kegyelem az elnémult harangokat újra megszólaltatta a mélyben. Azóta egyre szólnak, Atlantisz harangjai a gyászban is győzelemre várnak.

Fotóalbumunk ezt a harangjátékot szólaltatja meg, lélekharangnak szánjuk ezt a könyvet.

Reményik Sándor fájdalom sugallta költeményének sorai ma is aktuálisak:

Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország,
Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.
Elmerült székely faluk hangja szól
Halkan, halkan a tengerfenéken.
Magyar hajósok, hallgatózzatok,
Ha jártok ottfenn förgeteges éjben:
Erdély harangoz, harangoz a mélyben.

A fotóalbum: Száz év Trianon árnyékában

Kapcsolódó tartalom:
100 év Trianon árnyékában – válogatás a fotóalbum képeiből