Tartalom
- Erdély – Magyar Zsoltár – Dsida Jenő (1.)
- Erdély – Magyar Zsoltár – Dsida Jenő (2.)
- Erdély – Magyar Zsoltár – Dsida Jenő (3.) (aktuális oldal)
Erdély – Magyar Zsoltár – Dsida Jenő (3.)
A 2. rész folytatása…
1928 júliusában részt vett Marosvásárhelyt egy fiúkongresszuson, A vers és a lélek című előadásával. Itt ismerkedett meg a helyi római katolikus főgimnázium és fiúnevelő intézet akkori hittanárával, Márton Áronnal. Találkozásuk sorsdöntőnek bizonyult Dsida Jenő későbbi életében. Márton Áron a kolozsvári egyetem lelkipásztora lett, ő vezette az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség egyetemi szakosztályát is, majd 1934 és 1936 között ő volt az országos igazgatója. 1932-ben a szervezet ifjúsági tagozata Dsida Jenőt választotta meg elnökévé. Az erdélyi magyar egyetemi ifjúság szolgálata közös arcvonalba állította a poeta angelicust és a költészet iránt is fogékony, Istenéért és nemzetéért minden áldozatra kész egyházi szaktekintélyt, a későbbi mártír püspököt.
Házasságra csak titokban gondolhatott a szerelmes költő, mivel szerény körülmények között élt. Miután megkapta a helyettes szerkesztői állást, 1936. január 17-én eljegyezte Imbéry Melindát. Egyre többet dolgozott.
Anyagi helyzete 1937 júliusában tette lehetővé, hogy oltár elé vezesse szerelmét. Házasságukat Márton Áron – akivel személyes, bensőséges kapcsolatot alakított ki a költő – áldotta meg: ő eskette össze őket a Szent Mihály templomban.
A rövid együttlét, amit a sorstól kaptak, csodálatos álmokat, vágyakat indított el mindkettőjükben. Megható megfogalmazása szerelmüknek az Örök utitársak c. verse, melyet így ajánlott: Mellykémnek forró szeretettel:
„Ez első versem, mit Hozzád irok,
ki pályatársa lettél zord utamnak,
ki megfogod kezem, míg búg a gép
s az állomások mind mögém rohannak.
Harminc kis állomást elhagytam immár
és közeledik már a többi, jaj:
minden nap új mérföldkő, új barázda,
mindennap elhull egy-két szürke haj…”
(…)
Szerkesztői hírlapírói munkával biztosította szerény megélhetését. A megfeszített munka –a tanulás, a versírás, a szerkesztés – azonban költői alkotásaitól vonta el figyelmét és főleg idejét, egészsége egyre romlott. A gyors elmúlás biztos tudatában kereste folyton az élet értelmét. Magányos küzdelem és vívódó küldetéstudat állandó verstémaként szerepelt nála:
Zarándok lettem és hívő keresztény.
Kedves virágom: zsenge barkaág.
Hiszem, hogy Krisztus és a szent kereszt tény
és rajta kívül minden hiuság.
Az egykoron izzógyötrelmű rejtvény
ma csiklandó, meleg kiváncsiság:
mi vár az élet pántos kapuin túl,
mikor a lélek lendül és elindul?
(Tükör előtt (A pántos kapukon túl)
Volt lelki ereje – s csak ez éltette – belevetni magát mind több és több tennivalóba. Így jutott Marosvécsre, 1929-ben, hogy az ott találkozó Erdélyi Helikon tagjaival összeforrjon munkássága. Versei jelentek meg a Helikon című folyóiratban, két megjelent verseskötetét pedig az Erdélyi Szépmíves Céh gondozta. Őszinte barátság fűzte a már említett Kuncz Aladárhoz, Kós Károlyhoz, a Helikon polihisztorához, a főszerkesztő gróf Bánffy Miklóshoz és a marosvécsi találkozók házigazdájához: báró Kemény Jánoshoz. A Tarka-barka strófák című önéletrajzi versciklusában fejet hajt a „honfoglaló nagy írónemzedék” előtt:
akik bozótok, sziklák közt merészen
törtetek ösvényt, első farmerek,
s tanyát ütvén ez erdőntúli részen,
dalt kezdtetek. (Én még mint kisgyerek
figyeltem rá, példát követni készen.)
Tábortüzetek most is zengve ég,
honfoglaló, nagy írónemzedék!
1933 és 1937 között a legkeményebb időszakát élte meg az erdélyi magyarság Trianon óta. Sorsának legdurvább megsértését követte el a hatalom: nem volt szabad magyarul beszélni, nem volt szabad kiejteni és leírni, hogy erdélyi. Megtiltották, erősen korlátozták a magyar szó használatát, az alkalmazottaknak, köztisztviselőknek román nyelvvizsgát kellett tenniük, s akinek nem sikerült a vizsga, menesztették állásából. Dsida Jenő a magyar nyelv fenyegetettségéért válaszul a Keleti Újság egy új rovatát indította el: Anyanyelvünkért! címmel. Gátat szeretett volna emelni a magyar nyelv eltorzulása ellen, hogy ne szóródjanak szét gondtalan tékozlással legszebb szavaink. Súlyos gondolatok születtek meg benne, mert „felejtett, ősi szóra kell megtanítani fiainkat”.
Dsida a magyar szóért, a magyar népért vállalt elkötelezettséget, a velük és értük való szenvedés krisztusi magatartása indította meg a költeményben. A vers mély lelkiismeret vizsgálattal indul:
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
A nyolc nemzet nyelvén szólni tudó költő kiáltó fájdalma, magyarságtudata, nemzetféltése fogalmazódott meg a zsoltárban. A feltétel nélküli, minden váddal és ellenérvvel dacoló sorsvállalás drámai fokozódása szólalt meg, az önostorozó kezdeti strófák után. A refrén – a 137. zsoltár gondolatainak, jól ismert sorainak módosulása – szövegezi meg a költő szent fogadalmát, vezeklését.
Dsida Jenő számos versében kifejezésre juttatta, hogy milyen nagyon szüksége van a társakra, a barátokra, szeretteire. De nem csupán elfogadni akart, hanem adni, egyre többet adni. Várta a társak, a barátok védő ölelését.
Rövid vándoréletét mélyen gyökerező istenhite vezérelte, melyet ars poeticának is beillő költeményében (Jámbor beszéd magamról) ekképpen fejezett ki:
(…)
Úti feszületnél
mindíg csöndes lettem,
bozontos kutyámmal
álldogáltunk ketten.
(…)
Kértem Szűzmáriát:
Héttőrsebü Bánat,
kíméld meg a kíntól
lelkem kis anyámat!
Harangzsonduláskor
imámat eresztém:
hadd haljak meg úgy, mint
kedves, víg keresztény.
(…)
Kórházba került, de állapotát az orvosok reménytelennek ítélték, s hazaszállították szülei lakására. Itt érte a halál 1938. június 7-én. A Házsongárdi temetőben helyezték végső nyugalomra, a szertartást Márton Áron kanonok-plébános végezte, aki betegágyánál lelki gondozója volt.
Síremlékén a mára szállóigévé vált négysorosa köszönti az arra járó tisztelgőt:
Önmaga életéről, munkásságáról ekképpen vallott a Magyar Zsoltár igaz, tiszta gondolatainak megalkotója:
Én jártam mindig minden útban,
én szerettem és haragudtam,
én éltem, sírtam, én daloltam
mindenki helyett. Költő voltam.
Szívemből kék virágot
sarjasztok kedvesen:
hadd bukkanjon reá
sétáló kedvesem,
ki két napig pirosra
dörzsölte szép szemét,
mivelhogy béke lettem,
boldog por és szemét. (Így dúdolok az utcán)
Kapcsolódó fotóalbumunk: Erdély – Magyar zsoltár – Dsida Jenő (2015)