Irodalmi fotóalbumok – Dsida Jenő (3.)

Tartalom

  1. Erdély – Magyar Zsoltár – Dsida Jenő (1.)
  2. Erdély – Magyar Zsoltár – Dsida Jenő (2.)
  3. Erdély – Magyar Zsoltár – Dsida Jenő (3.) (aktuális oldal)

 

Erdély – Magyar Zsoltár – Dsida Jenő (3.)

A 2. rész folytatása…

1928 júliusában részt vett Marosvásárhelyt egy fiúkongresszuson, A vers és a lélek című előadásával. Itt ismerkedett meg a helyi római katolikus főgimnázium és fiúnevelő intézet akkori hittanárával, Márton Áronnal. Találkozásuk sorsdöntőnek bizonyult Dsida Jenő későbbi életében. Márton Áron a kolozsvári egyetem lelkipásztora lett, ő vezette az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség egyetemi szakosztályát is, majd 1934 és 1936 között ő volt az országos igazgatója. 1932-ben a szervezet ifjúsági tagozata Dsida Jenőt választotta meg elnökévé. Az erdélyi magyar egyetemi ifjúság szolgálata közös arcvonalba állította a poeta angelicust és a költészet iránt is fogékony, Istenéért és nemzetéért minden áldozatra kész egyházi szaktekintélyt, a későbbi mártír püspököt.

Dsida-prtré, Kádár Tibor alkotása
Péta angelicus -Dsida-prtré, Kádár Tibor alkotása

Házasságra csak titokban gondolhatott a szerelmes költő, mivel szerény körülmények között élt. Miután megkapta a helyettes szerkesztői állást, 1936. január 17-én eljegyezte Imbéry Melindát. Egyre többet dolgozott.

Anyagi helyzete 1937 júliusában tette lehetővé, hogy oltár elé vezesse szerelmét. Házasságukat Márton Áron – akivel személyes, bensőséges kapcsolatot alakított ki a költő – áldotta meg: ő eskette össze őket a Szent Mihály templomban.

A rövid együttlét, amit a sorstól kaptak, csodálatos álmokat, vágyakat indított el mindkettőjükben. Megható megfogalmazása szerelmüknek az Örök utitársak c. verse, melyet így ajánlott: Mellykémnek forró szeretettel:

„Ez első versem, mit Hozzád irok,
ki pályatársa lettél zord utamnak,
ki megfogod kezem, míg búg a gép
s az állomások mind mögém rohannak.
Harminc kis állomást elhagytam immár
és közeledik már a többi, jaj:
minden nap új mérföldkő, új barázda,
mindennap elhull egy-két szürke haj…”
(…)

minden nap új mérföldkő, új barázda
„…minden nap új mérföldkő, új barázda…”

Szerkesztői hírlapírói munkával biztosította szerény megélhetését. A megfeszített munka –a tanulás, a versírás, a szerkesztés – azonban költői alkotásaitól vonta el figyelmét és főleg idejét, egészsége egyre romlott. A gyors elmúlás biztos tudatában kereste folyton az élet értelmét. Magányos küzdelem és vívódó küldetéstudat állandó verstémaként szerepelt nála:

Zarándok lettem és hívő keresztény.
Kedves virágom: zsenge barkaág.
Hiszem, hogy Krisztus és a szent kereszt tény
és rajta kívül minden hiuság.
Az egykoron izzógyötrelmű rejtvény
ma csiklandó, meleg kiváncsiság:
mi vár az élet pántos kapuin túl,
mikor a lélek lendül és elindul?
(
Tükör előtt (A pántos kapukon túl)

Volt lelki ereje – s csak ez éltette – belevetni magát mind több és több tennivalóba. Így jutott Marosvécsre, 1929-ben, hogy az ott találkozó Erdélyi Helikon tagjaival összeforrjon munkássága. Versei jelentek meg a Helikon című folyóiratban, két megjelent verseskötetét pedig az Erdélyi Szépmíves Céh gondozta. Őszinte barátság fűzte a már említett Kuncz Aladárhoz, Kós Károlyhoz, a Helikon polihisztorához, a főszerkesztő gróf Bánffy Miklóshoz és a marosvécsi találkozók házigazdájához: báró Kemény Jánoshoz. A Tarka-barka strófák című önéletrajzi versciklusában fejet hajt a „honfoglaló nagy írónemzedék” előtt:

akik bozótok, sziklák közt merészen
törtetek ösvényt, első farmerek,
s tanyát ütvén ez erdőntúli részen,
dalt kezdtetek. (Én még mint kisgyerek
figyeltem rá, példát követni készen.)
Tábortüzetek most is zengve ég,
honfoglaló, nagy írónemzedék!

A Helikon-találkozók helyszíne_ Marosvécs, Kemény-kastély
A Helikon-találkozók helyszíne  –  Marosvécs, Kemény-kastély

1933 és 1937 között a legkeményebb időszakát élte meg az erdélyi magyarság Trianon óta. Sorsának legdurvább megsértését követte el a hatalom: nem volt szabad magyarul beszélni, nem volt szabad kiejteni és leírni, hogy erdélyi. Megtiltották, erősen korlátozták a magyar szó használatát, az alkalmazottaknak, köztisztviselőknek román nyelvvizsgát kellett tenniük, s akinek nem sikerült a vizsga, menesztették állásából. Dsida Jenő a magyar nyelv fenyegetettségéért válaszul a Keleti Újság egy új rovatát indította el: Anyanyelvünkért! címmel. Gátat szeretett volna emelni a magyar nyelv eltorzulása ellen, hogy ne szóródjanak szét gondtalan tékozlással legszebb szavaink. Súlyos gondolatok születtek meg benne, mert „felejtett, ősi szóra kell megtanítani fiainkat”.

Dsida a magyar szóért, a magyar népért vállalt elkötelezettséget, a velük és értük való szenvedés krisztusi magatartása indította meg a költeményben. A vers mély lelkiismeret vizsgálattal indul:

 Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!

Magyar sziget
Magyar sziget

A nyolc nemzet nyelvén szólni tudó költő kiáltó fájdalma, magyarságtudata, nemzetféltése fogalmazódott meg a zsoltárban. A feltétel nélküli, minden váddal és ellenérvvel dacoló sorsvállalás drámai fokozódása szólalt meg, az önostorozó kezdeti strófák után. A refrén – a 137. zsoltár gondolatainak, jól ismert sorainak módosulása – szövegezi meg a költő szent fogadalmát, vezeklését.

Dsida Jenő számos versében kifejezésre juttatta, hogy milyen nagyon szüksége van a társakra, a barátokra, szeretteire. De nem csupán elfogadni akart, hanem adni, egyre többet adni. Várta a társak, a barátok védő ölelését.

Rövid vándoréletét mélyen gyökerező istenhite vezérelte, melyet ars poeticának is beillő költeményében (Jámbor beszéd magamról) ekképpen fejezett ki:

(…)

Úti feszületnél
mindíg csöndes lettem,
bozontos kutyámmal
álldogáltunk ketten.
(…)
Kértem Szűzmáriát:
Héttőrsebü Bánat,
kíméld meg a kíntól
lelkem kis anyámat!

Harangzsonduláskor
imámat eresztém:
hadd haljak meg úgy, mint
kedves, víg keresztény.
(…)

Kórházba került, de állapotát az orvosok reménytelennek ítélték, s hazaszállították szülei lakására. Itt érte a halál 1938. június 7-én. A Házsongárdi  temetőben helyezték végső nyugalomra, a szertartást Márton Áron kanonok-plébános végezte, aki betegágyánál lelki gondozója volt.

Dsida Jenő síremléke a Házsongárdi temetőben
Dsida Jenő síremléke a Házsongárdi temetőben

Síremlékén a mára szállóigévé vált négysorosa köszönti az arra járó tisztelgőt:

A szállóige
A szállóige

 

Önmaga életéről, munkásságáról ekképpen vallott a Magyar Zsoltár igaz, tiszta gondolatainak megalkotója:

Én jártam mindig minden útban,
én szerettem és haragudtam,
én éltem, sírtam, én daloltam
mindenki helyett. Költő voltam.

Szívemből kék virágot sarjasztok kedvesen
„…Szívemből kék virágot sarjasztok kedvesen…”

Szívemből kék virágot
sarjasztok kedvesen:
hadd bukkanjon reá
sétáló kedvesem,
ki két napig pirosra
dörzsölte szép szemét,
mivelhogy béke lettem,
boldog por és szemét. (Így dúdolok az utcán)

 

Kapcsolódó fotóalbumunk: Erdély – Magyar zsoltár – Dsida Jenő (2015)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .