Tartalom
- Erdély – Magyar Zsoltár – Dsida Jenő (1.)
- Erdély – Magyar Zsoltár – Dsida Jenő (2.) (aktuális oldal)
- Erdély – Magyar Zsoltár – Dsida Jenő (3.)
Erdély – Magyar Zsoltár – Dsida Jenő (2.)
Az előző rész folytatása:
Dsida Jenő gyermekkorát beárnyékolta az első világháború, melynek kitörésekor édesapját az orosz frontra vezényelték. Apai nagybátyja, akitől keresztnevét kapta, elesett a galíciai harcmezőn. A kisgyermeki lélek nehezen tudta feldolgozni a körülötte történt szörnyűségeket.
Később, a Tükör előtt című költemény Előre való beszéd fejezetében ekképpen látta az akkori időt:
(…)
… Apám rút csukaszürkére cseréli
aranyzsinóros pompáját. – Ne menj!
zokog anyám. Csók, ölelés, virág, dal.
Megy a vonat hurrázó katonákkal.
(…)
Elcsöndesül a zenekar s a dob.
Magunk maradtunk, gyönge, árva három,
kiket az útból bárki félre dob.
Öcsém kétéves, én a hatot járom
és aki „hármunk közt a legnagyobb”,
anyuska is legföljebb huszonhárom.
– „Ha néhány hétnél tovább tartana,
gyertek le hozzánk!” – írja nagymama.
(…)
… az elesettek százakra menő
nevei közt egy név: Dsida Jenő.
Deli nagybátyám! Isten így akarta?
Ki lelné meg már azt az elhagyott
országútmenti sírt, mely eltakarta
a kis mosolygó honvédhadnagyot?
(…)
Amikor Dsida Aladár visszatért a hadifogságból, 1918-ban, visszaköltöztek Szatmárnémetibe, ahol állomásparancsnoknak nevezték ki a családfőt. Mindkét szülő tevékenyen vett részt jótékonysági és hitbuzgalmi egyesületek munkájában; a költő otthonról hozta az élete végéig tartó vallásos hitet, mely végigkísérte ünnepeit, hétköznapjait. Szatmárnémeti jelentette számára a kamaszkor sokszor derűs, szép emlékeit, de ez a város igazi megpróbáltatások helyszíne is volt. A Pázmány Péter Királyi Katolikus Főgimnáziumban folytatta megkezdett tanulmányait, s itt tett érettségi vizsgát a – hatalomváltást követően felvett új nevű – Liceul Mihai Eminescu intézményben.
1924-ben a szatmári lap mellékletében jelent meg a Karácsonykor című verse, melyet a gimnázium román igazgatója irredentának ítélt, ezért ki akarta csapatni az ország összes iskolájából, az alábbi sorok miatt.
A Szatmárnémetiben eltöltött időszak alapvető fontosságú volt Dsida Jenő világlátásának, életvitelének és költészetének alakulásában. Ekkor került kapcsolatba a jezsuita P. Olasz Péterrel, aki a gimnázium szomszédságában lévő püspöki konviktus ifjúsági vezetőjeként erős befolyással bírt a diákokra, így Dsida Jenőre is. Tájékozottságával, hitelességével lekötötte, elbűvölte őket. Közel került a vallás iránt elkötelezett Dsida családdal, formálta Dsida Jenő Mária-tiszteletét, amelyről költészete – több verse is – tanúskodik (Az utolsó litánia, Mária szobra a kertben, Arany és kék szavakkal…).
(…)
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága.
Az 1929-ben, az Erdélyi Helikon második évfolyamában megjelent rövid, játékos önéletrajzában is megmutatkozott a Szent Ferenc-i életöröm és hit: „Most huszonkét éves vagyok, de napról-napra fiatalodom. Éjszakánként szépeket álmodom, rendületlenül hiszek Istenben és az emberekben.”
Kolozsvárra költözése után édesanyja és édesapja erősen aggódott a súlyos szívbetegségben szenvedő, a családi életből kiszakadt fiukért, s egy év múlva ők is Kolozsvárra költöztek. Így a költő továbbra is családi környezetben élt, a Fürdő utcában laktak. Jogi tanulmányait folytatta ugyan, harmadéves voltáról még dékáni igazolás tanúskodik 1928-ból, de érdeklődését egyre inkább az irodalom kötötte le. Ebben az évben jelent meg első verseskötete, a Leselkedő magány, az alábbi, beszédes mottóval:
Mezőnek virág,
rétnek eső,
búzának meleg,
asszonynak csók
anyának gyerek,
gyereknek játék –
Magamnak: semmi,
fekete éjszaka.
Kapcsolódó fotóalbumunk: Erdély – Magyar zsoltár – Dsida Jenő (2015)