Irodalmi fotóalbumok – Reményik Sándor (4.)

Tartalom

  1. Erdély – Székelyföld – Csendes csodák (1.)
  2. Erdély – Székelyföld – Csendes csodák (2.)
  3. Erdély – Székelyföld – Csendes csodák (3.)
  4. Erdély – Székelyföld – Csendes csodák (4.) (aktuális oldal)

 

Erdély – Székelyföld – Csendes csodák (4.)

Az előző rész folytatása…

Rokon álmok álmodói: Reményik Sándor és Áprily Lajos

Áprily Lajos 1936. május 20-án keltezett levelében arra kérte barátját, hogy tartson vele egy kéthetes erdélyi kiránduláson, ahová pár végzett „Baár-Madas leánnyal” július közepe táján indul.

„… Nagyon szeretném, ha legalább utunk egy részét együtt tennéd meg velünk (…) Nem volna erdélyi lélegzésem teljes, ha nem éreznélek pár napra magam mellett…” Reményik örömmel elfogadta a meghívást, amint az válaszából kiderült: „Ami engem illet, édes Lajosom (…) nem tudok nagyobb örömöt, tisztább boldogságot képzelni magamnak, mint veletek tartani, egy ilyen útnak legalább egy kis szakaszán. Egyetlen dolog, ami akadályoz, jól tudod, rossz egészségi állapotom.” A sors kegyes volt, nyolc napon keresztül lehetett a mindig vidám társaság tagja. A kirándulás sok szép helyszíne között szerepelt a marosvécsi vár is, ez után pedig a Galonya völgyébe tettek kirándulást.

A Galonya-patak
“Zúgó” a Galonya patakán

A Gyilkos-tó, az Oltárkő, Áprily Lajos szülővárosa, Brassó, meglátogatása után a lelkes kis csapat fájdalmas búcsút követően, szép emlékekkel felvértezve visszaindult Kolozsvárról Budapestre. Ennek az emlékezetes irodalmi útnak sok szép emléke, levelek maradtak meg: a két költőbarát levelezése egymással és a lányokkal, két lány útinaplója és versek, csodálatos versek sora.

1939 őszén írta levelében Áprily: „Csodálatos volt, bizonyosan magasabb rendelés, hogy amikor annyi minden pusztult, mi halálig tartó, egymást építő barátságot kötöttünk. Istenem, bár együtt maradhattunk volna! Én vagyok a nagyobb vesztes, mert neked sok melegszívű embered van ott, én pedig ődöngök ebben a megszokhatatlan nagyvárosban, utánam nyúló kéz nélkül, gyökértelenül”. A barátság, a kölcsönös szeretet és tisztelet aztán egy életen át tartott. A vallomásos vers, az Arany napokból a bíbor berkenye talán a legelkötelezettebb tanúságtétel (1940-ben jelent meg a Helikonban Áprily Lajosnak ajánlva):

De én tőled tanultam:
Van egy világ
Idő s embertörténelem felett!
Én most itt őszi, havasi világban,
Barangolva a verseid nyomában,
Ki akarom kiáltani Neked,
Míg a Sors végleg közibénk nem áll:
Mi voltál nekem: Barát, Költő-testvér,
Ember-minta és férfi-ideál!

 

 

Van egy világ Idő s embertörténelem felett!
“…Van egy világ
Idő s embertörténelem felett!…”

Reményik Sándor költészetében ott tükröződik Erdély egész földje a brassói Nagykő-havastól és Cenk-tetőtől a Királyhágóig, a váradi fehér barátok platános udvaráig, a fenyves Ünőkőtől és a borbereki kicsi templomtól a szebeni havasokig. És ott áll a szülőváros, Kolozsvár, életének és költészetének középpontja. Szinte látjuk kristálytiszta lelkét fényes csillagokként a sötét égbolton. Látjuk őt, mint csipkegalléros elsős gimnazistát, a nagy udvaron játszó gyermeket, a lelkes nagy diákot, a hazáját sirató egyetemi hallgatót. Majd megjelenik előttünk öntudatos magyarként, a végvárakon őrt álló hősként. Élete küldetés volt és ítélet.  Mindig a Jó oldalon állt, tiszta lélekkel mutatta az utat. Tiszta szívvel, csendes csodákkal melegítette a helyet, ahol élt és ahol halnia kellett.

Kolozsvár éjszakai fényben
Kolozsvár, a szülőváros –  éjszakai fényben

Az égi mezők fényei őrködjenek felette!

Reményik Sándor: Végrendelet

Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.

Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.

A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol – és mindenütt leszek.

Ahogy Arany János nem tudta feledni Petőfit halála után, úgy Áprily Lajos is vissza-visszaidézte a költőbarát emlékét. Az Útravaló című költeményében így vall:

„S ahol ösvénnyel vár az égi rét,
zenét hallok majd, felséges zenét.
Barátom, aki már előre ment,
Azt a zenét rég hallja odafent.”

 Majd később:

 Virágos rétek között fut az út
s a sok virág közt megtalálom ott
barátomat, a sokszor szomorút.

 Én nem csodálkozom, hogy ott lelem
s természetes, hogy én is ott vagyok,
s a patakparton megindul velem.

 S ha megállok, leül a víz felett
s ahányszor horgom egy halat kivet,
a kék szemével boldogan nevet.

 úgy jár az enciános réteken,
friss szívvel, mint a Nagykőhavason
s vízmorajos Radnaborbereken.”
(Ha már az utat nem folytathatom)

 A Még élek című költeményében ekképp emlékezik a feledhetetlen barátra, lelki társra:

Még élek és még mindig dalolok” –
írta vén kort sem ért hű lelki társam.
Ősz vitte el, s ha rá-rágondolok,
eljön, hogy lélek-arcát újra lássam.

S amíg maholnap én is indulok
nagy sűrűségű ködbe és titokba,
„Még élek és még mindig dalolok” –
kiáltom fel hozzá a csillagokba.

Ősz vitte el, s ha rá-rágondolok, eljön, hogy lélek-arcát újra lássam.
“…Ősz vitte el, s ha rá-rágondolok,
eljön, hogy lélek-arcát újra lássam….”

Kapcsolódó fotóalbumunk: Csendes csodák – Reményik Sándor

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .