Irodalmi fotóalbumok – Reményik Sándor (2.)

Tartalom

  1. Erdély – Székelyföld – Csendes csodák (1.)
  2. Erdély – Székelyföld – Csendes csodák (2.) (aktuális oldal)
  3. Erdély – Székelyföld – Csendes csodák (3.)
  4. Erdély – Székelyföld – Csendes csodák (4.)

 

Erdély – Székelyföld – Csendes csodák (2.)

Az előző rész folytatása…

Reményik Sándor
Csendes csodák – Reményik Sándor – a fotóalbum borítója

Reményik Sándor neve az 1980-as évekig viszonylag ismeretlen volt (vagy csak irodalmi körökben ismerték) Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – politikai, ideológiai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból. Mindez jelentősen megváltozott. A 20. század végén indult kutatások és az azóta folyamatosan elérhető, újra és újra kiadott verseskötetek bizonyítják: az erdélyi költőfejedelemnek kiemelkedő szerepe és előkelő helye van a magyar irodalomban.

A humánum eszméinek fenntartását hirdette, versei közösségi indíttatásúak, intellektuális tartalom és csiszolt formavilág jellemzi azokat. A csendes hangú költő önmagát így jellemezte:

Én csak kis fatornyú templom vagyok,
Nem csúcsíves dóm, égbeszökkenő,
A szellemóriások fénye rámragyog,
De szikra szunnyad bennem is: Erő.

A Trianon utáni évek indulatos, Végvári álnéven megjelent versei hozták meg országos sikerét. Ezeket a költeményeket a sokk szülte, a tény, hogy a mintegy kétmillió magyar egy közönyös nagyhatalmi döntés miatt egyik napról a másikra idegen hatalom uralma alá került, lett önmagával határos ország, súlyosan megcsonkított nemzet. Az első kötet az 1919 novemberében megjelent Segítsetek című volt, Raffay Sándor előszavával, majd a Hangok a végekről című versgyűjteményt 1921-ben a Kertész nyomda jelentette meg Budapesten. 1918-21 között még két kötetbe (Mindhalálig és Versek) rendezett versei történeti képét szolgáltatták az előbb megszállt, majd a békekötéskor elszakított hazarészek magyarsága lelki életének. A Hulló csillagok című költeményében így panaszkodott:

Először a Dicsőség hullott le,
Aztán a Hatalom,
Aztán a Korona.
A kettős-kereszt s a Hármas-halom;
Aztán a Szabadság,
Azután a Hit,
Aztán a Remény, –
Nyomán a lefutott csillagzatoknak
Maradt a Csend.
S a Sötétség az égbolt peremén.

Maradt a Csend. S a Sötétség az égbolt peremén.
„…Maradt a Csend.
S a Sötétség az égbolt peremén.”

Az indulattal és keserű fájdalommal teli versek helytállásra, megmaradásra intettek. Ilyen az Eredj, ha tudsz című megrázó erejű verse. Az erdélyi magyarság döntő többségével együtt nem volt képes elfogadni az új helyzetet. Kétségbeesetten nézte, a szülőföldről menekülő százezreket, ahogy elhagyják otthonukat, feladják eddigi életüket. Ezen érzelmek hatására születtek a keserű indulattól fűtött, izzó nemzetféltő szenvedélytől átitatott Végvári-versek. A kényszerűségből álnevet használó költő buzdította kisebbségi létbe kényszerített nemzettársait. Az óriási kivándorlás ellen tiltakozva, izzó fájdalommal, személyes hangon szólt:

Leszek őrlő szú az idegen fában,
Leszek az alj a felhajtott kupában,
Az idegen vérben leszek a méreg,
Miazma, láz, lappangó rút féreg,
De itthon maradok!

A titkokban terjesztett, kézről kézre adott Végvári-versek óriási népszerűséget hoztak szerzőjüknek Erdélyben és Magyarországon egyaránt. Sokan reagáltak erre a költeményre, mindenkire hatott vagy így, vagy úgy. A keletkezésekor még gyermek Wass Albert később így emlékezett vissza: „Tizenegy esztendős voltam, amikor Reményik Sándor megírta súlyos fájdalomból fakadt versét: Eridj, ha tudsz (…) Nagyapám kolozsvári házának nappali szobájában olvasta föl és éreztem a szívemet szorulni, félelmesen és haragosan szorult. A felnőttek szemében könny csillogott s könnyek vontak barázdát nagyanyám arcán is. (…) Hallgattam lélegzetvisszafojtva a Sándor bácsi rekedtes hangját s szavai ostorcsapásként verték a szívemet. De nem sírtam. Csak a döbbent tehetetlenség rettenetes súlyát éreztem a szavak mögött, kezem ökölbe szorult s mikor elhallgatott, odamentem hozzá, megálltam előtte, úgy mondtam keményen: Maradok én is, Sándor bácsi, veled! Együtt majd csak tüzet vetünk arra a kanócra, hadd robbanjon föl tőle ez a megveszekedett világ!”

1920. június 4-e és „széttépett hazája” megpecsételte egyéni sorsát, megpecsételte magánéletének és költészetének további alakulását is. Rokonai, legjobb barátai, s a szívéhez oly közel álló hölgyek sorra távoztak Erdélyből. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy húga elhagyja Erdélyt, szerette volna új otthonába kísérni, de nem kapta meg a szükséges okmányokat a határ átlépéséhez.

Szeretlek mindhalálig, nemzetem!
„…Szeretlek mindhalálig, nemzetem!”

Az a fájdalom, melyet hazájuk elvesztésekor éreztek az Erdélyben élő magyarok, az a dac, mellyel fogadták a kisebbségivé válást, a rájuk szakadt történelmi helyzet indulatos, néha gyűlölködő tagadása, mind benne van Reményik verseiben. Néhányuk a hazaszeretet legszebb példái közé tartoznak. A Mindhalálig című a hazához, a nemzethez való hűség gyönyörű vallomása:

Mi vagy Te nékem? Szomjamra ital,
Sebemre ír és bánatomra dal,
Tűzhely, amelyhez térni soh’se késem.
Márvány, amelybe álmaimat vésem.
Át egen, földön, folyón, tengeren,
Rögön, hanton, koporsófedelen:
Szeretlek mindhalálig, nemzetem!

Idők múlásával enyhült lelkében a Trianon okozta fájdalom, a veszteség miatti indulatos katasztrófa-hangulat csillapodott. Nyilvánvalóvá vált, hogy elérkezett az építő sorsvállalás ideje. Ezt a józan, reális helyzetet felismerve búcsút intett a költő a Végvári-versek hangulatának, 1933-ban Miért hallgatott el Végvári? című költeményében ő maga adott magyarázatot:

Elhallgatott: elmult a pillanat
Melyben – a mélyből – hangja felszakadt.
A nagy Perc hulláma továbbfutott,
Akkor az Idővel találkozott.
Kihúnyt a máglya. És jól tudta ő:
Az a tűz újból nem törhet elő.

Elhallgatott, mert új parancsok jöttek,
Új rendelése az otthoni rögnek.
Elhallgatott s a röghöz visszatért,
Mint földmíves, – a harc ha véget ért.

( …)

Hisz abban, ami örökkévaló,
Fegyverrel, csellel ki nem irtható.
Abban, mi bennünk oly magyar s oly mély,
Hogy idegen kéz odáig nem ér.
Nem a mi dolgunk igazságot tenni,
A mi dolgunk csak: igazabbá lenni.

 

Kihúnyt a máglya. És jól tudta ő: Az a tűz újból nem törhet elő.
„Kihúnyt a máglya. És jól tudta ő:
Az a tűz újból nem törhet elő.”

Kapcsolódó fotóalbum: Csendes csodák – Reményik Sándor

Folytatjuk…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .