Tartalom
- Álom a vár alatt – Áprily Lajos (1.)
- Álom a vár alatt – Áprily Lajos (2.)
- Álom a vár alatt – Áprily Lajos (3.) (aktuális oldal)
Álom a vár alatt – Áprily Lajos (3.)
Az előző rész folytatása.
A parajdi emlékek mindvégig ott éltek, izzottak a lelkében. Már Visegrádon élt, Szentgyörgypuszta (ma már Áprily-völgy) természetes szépségű tája a szülőföldre emlékeztette. Olyan volt ez a kedves kis völgy, hogy akár Erdélybe is képzelhette magát. Itt írta a következő visszaemlékezését:
„… 1919 nyarát családommal gyermekkori falumban töltöttem. Egy véglegesen eltűnt világ emlékei s a háború végén súlyosan megpróbált falu lelki feszültsége majdnem idegborzongatóan hatott rám. Öt vers szakadt ki ebből a gyötrődöttségből, melynek ezt az egyszerű címet adtam: Falusi elégia. Harmincegy éves voltam akkor …”
A gyermekkori élmények boldogsága, majd a veszteség fájdalma soha nem tudta feledtetni a költővel Parajd gyönyörű vidékét, ahol életének leggyönyörűbb perceit, legszebb óráit töltötte. Unokájának, Jékely Adriennek így vallott az Ott vándoroltál című költeményében:
Falumban járt Ádikámnak
Ott vándoroltál, drágaság,
az elveszett paradicsomban,
zúgott neked Kis-ág, Nagy-ág –
(Miért kellett elszakadnom onnan?)
Jártál ott, hol mint kisfiú,
szamóca-érlelő időben,
vígan játsztam a szomorú,
vadvirágszagú temetőben.
Jártál, hol a várrom felett
sasok kerengtek őszi égen,
s én sast bámultam s felleget –
s fürödtél a Juhod vizében.
Láttál kristály-forrásokat,
s kunyhót, mely jöttöm várja némán.
s láttál bükk-óriásokat,
melyek még emlékeznek énrám
Szavadban múlt zenéje szólt,
S hívogatott a falu-ölbe.
Arcodra, mondd, a fényt s mosolyt
nem Rapsonné asszony bűvölte?
1942-ben lelki gyötrelmektől űzve visszatért Erdélybe, a gyermekkor birodalmába, az elvesztett paradicsomba. Ekkor építtette a Kis-ág és a Nagy-ág találkozásánál, a Kis-Küküllő partján a boronaházat. Parajdon töltötte nyarait, felkereste a gyermekkor helyszíneit, a kovácsműhelyt, kirándult ismét a Rapsonné várához, a régi álmokat újra élte: fürdőzött az emlékekben. A hegyek és völgyek, a mezei virágok, az erdők vadjai, a tavasz és ősz megnyugvást, biztatást sugárzó szépsége, a hóba hökkent házikók látványának emléke önmaga biztatására ösztönözte:
Ámulni még, ameddig még lehet,
amíg a szíved jó ütemre dobban,
megőrizni a táguló szemet,
mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.
(Ámulni még)
Az áradó emléktenger sem tudta feledtetni a szorongást, a rettegést, melyet a felbolydult világ dolgai jelentettek. Nyugdíjazási kérelme után telepedett le feleségével Szentgyörgypuszta gyönyörű völgyében. Hosszú éveken át csak fordításaival volt jelen az irodalmi életben, versekkel az 1950-es évek közepétől jelentkezett újra. 1961-ben veszítette el élete párját, akinek halálára írta az Epitáfiumot:
Erdő-koszorúból jött. Messze vitt
a Házsongárd alól a hosszú út.
Erdélye helyett megtalálta itt
a visegrádi erdő-koszorút.
Verseinek leggazdagabb válogatását már csak a halál árnyékában láthatta. Nyolcvanadik születésnapja előtt halt meg a hárshegyi szanatóriumban, 1967. augusztus 6-án. 1966. május 29-én írt költeményében így vágyakozott:
Már jött a vég szívben és erekben,
de a lélekben még egy vágy maradt:
Otthon pihenni vén fenyők alatt,
a visszahívó régi rengetegben.
(Ábel és a rengeteg)
A visegrádi temető őrzi sírját, melyen erdélyi andezitből készített sírkő áll a következő felirattal: „Szeretett Erdélye helyett megkapta a visegrádi erdőkoszorút”.
„Az ember beszél és a hegyek felelgetnek neki. A végtelent őrzik és a halál hívogató, békés arcát mutatják meg az embernek. A költő ki-kilesi a hegyek titkát, megérti saját élete törvényeit, mert élete gyermekkorától fogva hozzánőtt a hegyekhez. De csak az erdélyi hegyekkel dobban egészen együtt a szíve. Jöhetnek más élmények, messze vetheti a sors, de visszahívja a podságai forrás, az erdélyi fenyőrönk. Áprily elhagyta Erdélyt, de a költő vágyakozása vissza-vissza jár szülőföldjére. A természet hűséget követel és kegyetlenül tudja büntetni a hűtleneket.” (Vita Zsigmond)
Múlhatatlan szépségű dallamot írt a kor falára, emberségeset, tisztát. Verseit lapozva ismételten fölfedezzük Áprily Lajos emberi, művészi nagyságát, aki önmagát így jellemezte: „Ember voltam, remegő, daloló.”
Kapcsolódó fotóalbumunk: Álom a vár alatt – Áprily Lajos (2012)