Tartalom
- SZAVAK VÁNDORKÖSZÖRŰSE – Kányádi Sándor (1.)
- SZAVAK VÁNDORKÖSZÖRŰSE – Kányádi Sándor (2.)
- SZAVAK VÁNDORKÖSZÖRŰSE – Kányádi Sándor (3.)
- SZAVAK VÁNDORKÖSZÖRŰSE – Kányádi Sándor (4.)
- SZAVAK VÁNDORKÖSZÖRŰSE – Kányádi Sándor (5.) (aktuális oldal)
Szavak vándorköszörűse – Kányádi Sándor (5.)
Az előző rész folytatása
Legszebb éveit Kolozsváron töltötte, ennek a városnak köszönhette az igaz szerelmet: „Akkoriban olyan plátói módon udvaroltunk, a házasság csak később jött… Megfogod az ujját, elmész moziba, szóval tisztességesen indultak a dolgok.” 1957. május 10-én, a születésnapján felolvasta az előző napon írt költeményét – Tichy Magdolnának, a választott kedvesnek – a Májusi kétségbeesést.
1958-ban kötöttek polgári házasságot. Családi fészküket a Horea úti lakásban rendezték be. „Jóképű fehérnép volt a feleségem.” – emlékezik vissza Sándor bácsi. Alig helyezkedtek el a közös otthonban, Tichy Magdolnát letartóztatták. Talán „magyar nacionalizmus” volt a vád ellene, talán az, hogy a demokráciát szorgalmazó, a Bolyai egyetem függetlenségét megőrző-követelő levél aláírói közt szerepelt a neve, talán a költő helyett vitték el, hogy Kányádi Sándor zsarolható legyen. De Kányádi Sándort más fából faragták. Konok harcot folytatott felesége kiszabadításáért. Hiába hallgatták le, hiába próbálták megfélemlíteni, Kányádi Sándor nem volt zsarolható. A római katolikus vallású Tichy Magdolna hű társa volt a protestáns költőnek, világjáró körútjaira is elkísérte. Már megszületett két fiuk (Sándor és András), amikor felvetődött az egyházi házasság gondolata. Felesége csakis római katolikus vallású esküvőt szeretett volna, amire ez volt a válasza: „Ha majd Márton Áron ad össze minket!” Mert szent meggyőződése szerint: „Márton Áron püspök úgy pap, ahogyan Petőfi Sándor költő”. A nagytiszteletű püspök úr plébános korában esketett utoljára, mert a hagyomány szerint a fehérvári püspök csak fejedelmet eskethet. Márton Áron mégis összeadta őket, majd így búcsúzott tőle: „Áldjon meg téged az Isten, fiam, hogy írjál olyan szép verseket, amilyeneket eddig írtál!”
Ez az áldás kíséri azóta is. Belülről fakadó küldetés az övé, saját maga által meghatározott program, amelyet verseivel, varázslatos személyiségével, cselekedeteivel, közéletben betöltött hiteles szerepével: egész életével bizonyít. A Harmat a csillagon című versében ekképpen fogalmazta meg ezt a gondolatot:
A boldogság tört szárnyú madara
vergődik a tenyeremen;
a boldogság tört szárnyú madarát,
mely évezredek óta
röppen fel s hull alá,
nekem kell fölrepítenem.
A Kossuth- és Herder-díjnak, a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjének – és mellettük még két tucat díjnak – a tulajdonosa a boldogság tört szárnyú madarát ma már a közéletben betöltött szerepével repíti fel, a Magyar Kultúra Követeként. Közönségtalálkozói meghatóak, a gyermekekkel kialakított kapcsolata egyedülálló, tevékenysége példaértékű. 2011 januárjában, a Magyar Kultúra Napja alkalmából egy hetet töltött székelyföldi gyermekek társaságában, minden nap más-más település templomában látta vendégül kis olvasóit és szüleiket. Büszkén mesélt Elek apó kútjáról, mely az ő elképzelése nyomán született, először Budapesten, az I. kerületben állították fel, ahol Kányádi Sándor díszpolgárként vállalta magára annak elkészíttetését. Azóta már Sopronban, Székelyudvarhelyen és Nagykovácsiban is birtokba vehették a gyermekek a mesemondó Benedek Elek kútját, s sorban jelentkeznek magyarországi és székelyföldi települések, hogy felállíthassák Elek apó emlékére – Kányádi Sándor támogató jóváhagyásával a legendás kutat…
A szavak vándorköszörűsének életéből kiragadott képekkel ízelítőt szeretnénk adni egy küzdelmekkel és emberi helytállással megélt sorsból: születésétől kezdve példát mutatott emberségből, szeretetből, hazafiságból. Különös kegyeltjei vagyunk a sorsnak, hogy együtt barangolhattunk vele kedves szülőföldjén, a székelyföldi tájakon, a háromszéki havasok településein, a marosvásárhelyi könyvünnepen, a gyermekolvasó-találkozókon, a székelyudvarhelyi utcákon, Elek apó kútjánál, a Cekend-tetőn, ahova székely repülőteret álmodott, Hargitafürdő ösvényein, ahol „valaki jár a fák hegyén”. S nem utolsó sorban Nagygalambfalván, „a világ közepén”, ahova megpihenni bármikor hazatérhet, mert várja őt a ház, ahol az idő múlását a polcain elhelyezett sok-sok kötet érzékelteti. Itt nyugszik az édesapa, akit egy pillanatra sem feled, akinek alakja, mozdulatai ott élnek benne, a génjeiben, az érzékeiben, a lelkében:
Vénülőben
vénülőben mintha a gének
egyre jobban emlékeznének
naponta egy-egy apámtól látott
gesztus lát rajtam napvilágot
köhintésem is őt idézi
s ahogy ő szokott messze nézni
úgy nézek a távolba szűkre
húzott szemmel el-elrévülve
úgy rakom keresztbe a lábam
ahogyan azt csak tőle láttam
s a mosolyom is mintha benne
az ő mosolya élemedne
félszeg nótáit mondva-fújva
alkalmankint őt élem újra
bánatomban és örömömben
kívül-belül őt érem tetten
gorombaságig csupaszított
eddig rejtőző szavak szitkok
beszédbeli megtorpanásom
föltámasztja a hallgatásom
Kapcsolódó fotóalbumunk: Szavak vándorköszörűse – Kányádi Sándor