Tartalom
- SZAVAK VÁNDORKÖSZÖRŰSE – Kányádi Sándor (1.)
- SZAVAK VÁNDORKÖSZÖRŰSE – Kányádi Sándor (2.)
- SZAVAK VÁNDORKÖSZÖRŰSE – Kányádi Sándor (3.)
- SZAVAK VÁNDORKÖSZÖRŰSE – Kányádi Sándor (4.) (aktuális oldal)
- SZAVAK VÁNDORKÖSZÖRŰSE – Kányádi Sándor (5.)
Szavak vándorköszörűse – Kányádi Sándor (4.)
Az előző rész folytatása
Édesapja igazi példaképpé vált a költő számára. Szinte minden időben felidézi kedves alakját, megjelenését, apróbb szokásait. Elvesztése után, a gyász okozta mély megrendülésének időszakában a kettejük viszonya még mélyebbnek, még emberibbnek, bensőségesebbnek, meghittebbnek tűnt számára. Költeményeiben megidézte emberi nagyságát, erkölcsi tisztaságát, rendíthetetlenségét. Hiányának fájdalmát az a hit enyhíti, hogy édesapja segítő keze halálán túl is áldást oszt fiának:
Magam akit atyjának szelleme segít
segített véghez vinni amit végbe vitt
(Levéltöredék)
Kányádi Sándor gyermekkori múltja, a családdal kapott öröksége, a székelyföldi falu elhelyezkedése, a természeti környezet hagyományai további sorsának alakulásában is nagy jelentőséggel bír. Vállalja a sorsot, mely összekapcsolja a szülőfalu közösségének sorsával, a mitikus vidék hagyományaival.
A szabadságharc költője, Petőfi Sándor a közeli Székelykeresztúron, a Gyárfás-kúriában töltötte élete utolsó éjszakáját. A ház falára 1928-ban tették a márványtáblát a következő szöveggel: „Ebben a házban töltötte utolsó estéjét Petőfi Sándor 1849. július 30-án.” Sokáig volt Petőfi ittlétének „élő” tanúja az öreg körtefa, amelyet utóbb már csak vaspántok tartottak össze. Az öreg körtefa helyére a kegyelet új csemetefát ültetett, mely előtt emléktáblát helyezett el az utókor, Kányádi Sándor négy sorával.
„… szabadságszerető költő legendájának közelsége jó talaj a költő korai Petőfi-képének kialakulásához. Úgy indul a mítoszok melegéből, hogy európai magaslatokra emelkedett költészete mit sem veszített a hazulról hozott pogácsa melegéből.” (Pécsi Györgyi)
Hogyan válhatott Kányádi Sándor a szavak vándorköszörűsévé? Milyen sugallat váltotta ki lelkéből a gyémánttá csiszolt igéket, névszókat? Mekkora belső erőre volt szüksége, hogy sorsát ilyen felemelt fejjel végigjárhatta? A gyermekkor volt a meghatározó? A szülői ház, a korai árvaság, az édesapa szerető gondoskodása, útmutatásai? Gyermekkorának bibliás történetei? „Bartos Mózsi bá” kapuja előtt a nagy kő, melyen írni-olvasni tanult? A szülőfalu fölé magasodó Sínai-hegy, a szemben emelkedő Galat, a nép ajkán élő helyi legendák? Csaba királyfi kultusza, a bánatos királylány kútja, a Rák-tó valós és regényes történetei? A korai betegség, mely eltiltotta őt a fizikai munkától, ami – az általa is nagyra becsült Tamási Áronhoz hasonlóan – tanulásra ösztönözte? A közelben élő Petőfi-kultusz, mely szintén táplálta érzékeny lelkét? A gyermekkor mítoszait mai napig hordozza lelkében, melyeket a való élet továbbnemesített. Az első megjelent versétől úgy jutott el az egyetemes magyar költészet magaslatáig, hogy tapasztalatai erkölcsi helytállásra ösztönözték, mert mint vallja:
nekem a hit régen is hit volt
s mert hit volt
az életet is hittel éltem
hagyjatok meg hát engem
ebben a balga hitben
(Nekem az ég)
Hitére, életfelfogására, a közéletben betöltött szerepére igen nagy hatással voltak – a román költők mellett – tanárai, kortárs – nemzedéktárs – barátai. A mestereként tisztelt Illyés Gyulával többször találkozott, aki azt kívánta: „…hogy vidd véghez mihamarabb nagyhírű munkádat”. Szép emléke az 1956 nyarán történt találkozása Székelyudvarhelyen Tamási Áronnal és szép ifjú feleségével, Alizkával. Aztán 1962-ben a Fészek Klubban ismét beszélgetett az íróval, még egy dedikációt is őriz tőle ennek az együttlétnek az emlékére. Ezután már csak Tamási temetésére mehetett el 1966-ban, majd így búcsúzott tőle a T. Á. sírjára című költeményével:
Kívánhat-é ember többet:
derékaljnak szülőföldet
s két cserefa tömött árnyát
szemfedőnek.
Zsögödi Nagy Imre is atyai jó barátja volt, ravatalánál őrséget állt. Egymás tiszteletén alapuló szép keresztényi kapcsolat alakult ki közte és Márton Áron között, aki szívesen fogadta a protestáns költőt. „Mi más felekezeteket is szívesen látunk!” – mondta a római katolikus püspök. Elek apó két világháború közötti kezdeményezését folytatva a legutóbbi időkben is évente több találkozót tartott. Nemcsak a Kárpát-medencében, de szinte az egész földkerekségen, ahol magyarok élnek. Megszámlálhatatlan mennyiségű író-olvasó találkozón vett részt, mindenütt magyar közösségek várták. Feledhetetlen együttlétek voltak ezek. Több nyelvből fordított verseket magyarra, s kivételes barátságokat kötött az ő verseinek fordítóival. Meghitt, élő kapcsolatot alakított ki svéd fordítójával, Ove Berglunddal, aki így emlékezett vissza az együtt töltött napokra: „…elértük hát Kányádi „vidékeit”, s találkozhattunk a nagy költővel. Három napot töltöttünk a Hargitán. Hogy milyen ő? Kedves, népies, nagylelkű és tréfás! Ha gyerekekkel találkozik, megáll velük, rájuk is szán az idejéből. Két ismeretlen nővel egy egész órán át beszélget egy fogadáson. Mikor a borzalmas kéngőzös (állítólag 23 betegséget gyógyít) hargitafürdői mofetták egyikében tíz ismeretlen társaságában ültem, Kányádi mesélt valamit, mindenki figyelt, majd jót nevettek.
A humor, a gyors válaszok, a könnyed irónia és a kétértelműségek – ez az ő lételeme.”
Kapcsolódó fotóalbumunk: Szavak vándorköszörűse – Kányádi Sándor