Irodalmi fotóalbumok – Kányádi Sándor (3.)

Tartalom

  1. SZAVAK VÁNDORKÖSZÖRŰSE – Kányádi Sándor (1.)
  2. SZAVAK VÁNDORKÖSZÖRŰSE – Kányádi Sándor (2.)
  3. SZAVAK VÁNDORKÖSZÖRŰSE – Kányádi Sándor (3.) (aktuális oldal)
  4. SZAVAK VÁNDORKÖSZÖRŰSE – Kányádi Sándor (4.)
  5. SZAVAK VÁNDORKÖSZÖRŰSE – Kányádi Sándor (5.)

 

Szavak vándorköszörűse – Kányádi Sándor (3.)

Az előző rész folytatása

Honnan is indult Kányádi Sándor? Hol vértezte fel magát azzal a lelkiséggel, melyből a fenti nemes gondolatok sorjázhattak? Hol helyezkedik el a kedves település, Nagygalambfalva, mely számára a „világ közepe”?

Székelyföld kis tájegysége a Nagy-Küküllő lankás-dombos vidéke. Ahol a Hargita platójának nyugati nyúlványa érinti a Dél-Görgényi-havasok lankás lejtőit, találjuk a tájegység névadó folyójának, a Nagy-Küküllőnek mesébe illő forrásvidékét. A Nagy-Somlyó déli oldalából 1441 m magasságban andezitkőzetek között indul útjára, hogy átszelve a Varsági-medencét, 844 méteres magasságban magába fogadja a Kiság fodros vizét. Innen tovább haladva 50 km megtétele után éri el a hajdani Udvarhelyszék anyavárosát, Székelyudvarhelyt.

…szép szelíd hegyek öléből, jószagú fenyők tövéből
„…szép szelíd hegyek öléből…”

…szép szelíd hegyek
öléből,
jószagú fenyők
tövéből
fakad, és úgy foly,
akárcsak egy Neruda-verssor:
szabadon, s mégis mértéket tartva.
(Nagyküküllő)

A Nagy-Küküllő völgye az egykori Udvarhelyszék leghosszabb völgyfolyosója, melyet kisebb völgyszorosok kereszteznek. A folyó két oldalán húzódó dombvidék alkotja az Udvarhelyi-dombság természetes környezetét, melynek része a Nagygalambfalvi-völgymedence is.

A kistáj vidékének nyugati peremfaluja Betfalva, innen a Nagy-Küküllő áthalad Keresztúr vidékén, hogy kilépve Hargita megyéből, 85 km megtétele után, tovább folytathassa útját – a Maros habjaival egyesülve – egészen a tengerekig. A költő ekképp érzékelteti:

 S a parti fűzfák is
mind előre dőlnek,
mutatják az utat
a vén Küküllőnek
                        (Ősz – Küküllő-kalendárium)

A „Küküllő”-név eredetét sem a tudomány, sem a fantáziadús népképzelet nem magyarázta egyöntetűen. Kányádi Sándor a költészet eszközeivel a lírai megfogalmazást választotta:

Kékell a Küküllő,
talán a nevét is
 kékellő színéről
kapta ez a szép víz.

Kikeleti kék ég,
 nyárelői árnyak
 összeszoktak szépen,
és nevévé váltak.
(…)

 Kékellő Küküllő,
kökényszemű tündér.
 Szívemhez, nyelvemhez
hozzáédesültél.

  Járhatok akárhol,
 minden folyóparton
 a te nyárelői
 susugásod hallom. 

(Nyárelő – Küküllő-kalendárium)

A szülőfalu közelében magasodó Leső-hegyen a hagyomány alapján egy várnak őrtornya lehetett, ahonnan igen jó kilátás nyílt a legendás történelmi múltból ismert agyagfalvi rétre és a Küküllő völgyére. Nagygalambfalva határában a vadregényesen lezúduló Vágás-patak völgye fölé emelkedő jobboldali hegysort „Feneketlen tetőnek” tartja az emlékezet, míg a baloldalit „Várfelének” hívják, ahol egy késővaskori földvár állhatott. A népképzelet kiszínezte, formálta, átalakította a régmúlt történéseit, s a bánatos királylány kútjának nevezte el a hegy oldalából „csoronkáló csorgót”, melyet „Csaba kútjaként” is emlegetnek a nagygalambfalviak. A székelyek még dédelgetik lelkükben a hun és magyar mondavilág emlékeit, tovább fűzik, színesítik a már megkopott regéket. Kányádi Sándor a nép ajkán élő regényes történeteket – tiszta forrásként használva – ország-világ elé tárta. A bánatos királylány kútja címmel meséli el Csaba királyfi történetét.

Csaba királyfi, a székelyek védelmezője, a Várfele nevű dombon várat épített a környéken letelepedő népe oltalmára. A királyfit azonban szólította a kötelesség, itt maradt népétől így búcsúzott:

 Míg a tűzhely hideg nem lesz,
Míg a folyó vissza nem foly,
 Addig, jó népem, itt székelj!

        jó népem, itt székelj!

„…jó népem, itt székelj!”

Aztán Csaba királyfi elment, legkedvesebb leányára hagyta a pompás várat, aki egyre bánatosabb lett. Ugyanis hiába várta haza szeretett apját, akiről az a hír keringett, hogy leesett a lováról fönn, a Hadak Útján. A bánatos királylány nem hitte, csak várt és várt hosszú éveken keresztül, mígnem a nagy szomorúság teljesen elemésztette, s halálában sudár fenyőfává változott. Könnyei itt is hullottak szaporán, s hullanak is mindaddig – a felszínre törő forrást táplálva -, míg Csaba királyfi vissza nem tér népéhez.

A szülőfalu természeti környezete szinte kínálja a témát a népképzelet – és Kányádi Sándor – számára. Nagygalambfalva határában, a falutól északra, természetes torlasztavat találunk: a Rák-tavát, a helybeliek által Feneketlen-tónak nevezett földtani jellegű természetvédelmi területet. Az északi fekvésű domboldalak déli lejtőjén, a földcsuszamlások által felhalmozott törmelékek mögött alakult ki a kisméretű tómedence. Az erőteljes feltöltődésnek kitett három tavacska vízinövényekkel benőtt kicsi úszó szigettel egyre jobban elláposodik. Feltöltődése megállíthatatlan, mivel a tómedence természetes vizei nem tudják pótolni a párolgásból és a nedvesség kedvelő vízinövények igényeiből származó vízveszteséget. A monda szerint a közeli vár úrnője, a gonosz Rákné, kivételes szeretettel vette körül édes, ám rút leányát, míg gyönyörű szép mostohaleányát a halálba kergette. A szépséges leányka a halálban is oly bőségesen hullatta könnyeit, hogy kicsi tavacska keletkezett belőle. Történt egy alkalommal, hogy az egész terület mostohástól, leányostól belesüllyedt a feneketlen tóba, ahonnan a bánatos mostohaleány tündérré változva holdtöltekor rendszeresen feljön a tó víztükrére.

A tündérmesék által ölelt kicsi településen látta meg a napvilágot Kányádi Sándor, 1929. május 10-én. Édesapja csekélyke gazdaságában nagy értéke volt a könyvnek: az volt a „legértékesebb jószág”. Sokszor az itatásról is megfeledkeztek, ha az édesapa a kis Sándor felolvasását hallgatta. Csodálatos képeket őriz a kisgyermekkorban lelkébe ívódott emlékek alapján. Elevenen élnek benne az események, a kemény munka, a gondtalan nyarak a „sáncmarton”, ahol az azonos korúakkal versenyt birkóztak.

Nagygalambfalva, falurészlet
Nagygalambfalva, falurészlet

Boldogan tér vissza – ha teheti – gyermekkorának gondtalan színhelyére, ahol édesapja munka közben a lelkébe „tarisznyálta” a tisztességet és a becsületet. A kicsi utcát, ahol az elbontott szülői ház helyén felépült új ház ma is áll, ilyennek látta 1965-ben:

A mi utcánk olyan utca,
nem is utca, csak fél utca.

Egyik felén füstös, mohás
cserepekkel három faház.

Átellenben üres kert és
szegydeszkákból rossz kerítés,

három fűzfa, térdig nyesve,
vigyázgat a verebekre.

A fűzfáktól kicsit fönnébb,
ahol már a végét hinnéd,

érkezvén a mi kapunkba,
megszusszan a keskeny utca.

Onnan aztán jobbra kaptat,
két kapu és három ablak

útját állja, s mondja: vissza.
Nem zsákutca: csak tarisznya.

Nem is módos, inkább szegény
(jaj, de nagyon szeretem én).

Innen csak indulni lehet,
s aki indul, visszajöhet.

(…)

Becsületből, akit innen
tarisznyáltak, azt egykönnyen

nem fogja az élet piszka,
mert itt még a sár is tiszta. – (…)

                                                                                   (A mi utcánk)

„…tragikus véletlen következménye, hogy rendhagyó módon, abból a több évszázados székely gazdálkodó faluból és famíliából tanári diplomával rendelkező értelmiségi lettem. Korán árvaságra jutottam, tizenegy éves koromban meghalt édesanyám, néhai Kányádi Miklósné, született László Juliánna. Sokat dolgoztam, hatéves korom óta … megkeresem, amit megeszem s a magamra valót… Árván maradtam, s az addigi mindenkit földhöz verő, erős kölyökből – máról hol­napra – halálos beteg, csenevész gyermekké váltam. Máig az a lábadozó nyár eddigi életem leggondtalanabb nyara; játszhattam a magam korúakkal a sáncmarton. Az orvosok további fizikai munkára alkalmatlannak nyilvánítottak. Olykor még hallom a spanyolfal mögötti suttogást: – A lovakat se viheti ki a csordába?…”

Innen csak indulni lehet, s aki indul, visszajöhet.
Innen csak indulni lehet,
s aki indul, visszajöhet.

1940 karácsonyán halt meg az édesanyja. Elvesztése feldolgozhatatlan lelki sérülést okozott a 11 éves fiúcskának. 1964-ben a Holtomig ismeretlen című versében próbálja összerakni áhított alakját, vágyott személyiségét:

Földből és őszi égből,
talán fiam szeméből
naponta, minden percben;
siratlak holtomiglan,
holtomig ismeretlen.

 Az édesapa, Kányádi Miklós „csekélyke” gazdaságának ellátásában sokat segédkezett a kis Sándor. A születésekor kapott két társ, a kiskutya és a csikó hűséges kísérőjévé vált kisgyermekkorának és későbbi költészetének. A sokat olvasott édesapa mellett magába szívta a munka becsületét s a könyv szeretetét. Ma is szívesen emlékszik vissza azokra az együtt eltöltött pillanatokra, melyeket a könyvek közös olvasásából nyert élmény gazdagított. Sokat forgatták együtt Petőfi Sándor versgyűjteményét. Az apai törődés máig meghatározó lelki kapcsolatot jelentett számára. Többször emlegeti azt az üzenetet, amit az 1944-ben háborúba vonult édesapjától kapott:

 „Fiam, ha tudsz, menj iskolába.”
– Sommás levél.
–  Jól megírta.
– Ez már levél.
– Ez már apa.
– Nem kérdi, hogy él-e, hal-e,
– Háza, lova, gazdagsága.
–  Mindez semmi, csak a legény,
ha tud, menjen iskolába.

            (El-elcsukló ének)

 Kányádi Miklós megsebesült a háborúban Borszéknél, szeptember 13-án, ellőtték a lábát. A hadikórházzal először Veszprémbe jutott, ahol találkozott Mindszenty bíborossal, aki meglátogatta a kórházat. A főpásztor mindegyik beteghez odament, áldását osztotta. A Veszprémi Hírlap 1944. november 19-i száma beszámolt arról, hogyan vigasztalta a bíboros Kányádi Miklóst, az ágya szélén ülve: „Kányádi Miklós bajtárs, kívánom, hogy sebe mielőbb begyógyuljon, hogy aztán a keblére ölelhesse azokat, akik számára a legtöbbet…mindent jelentenek.”

Újra itthon
Újra itthon. A gyermekkori jó baráttal, Borbély Gábor plébánossal

Kapcsolódó fotóalbumunk: Szavak vándorköszörűse – Kányádi Sándor

Folytatás…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .