Irodalmi fotóalbumok 19.

Tartalom

  1. SZAVAK VÁNDORKÖSZÖRŰSE – Kányádi Sándor (1.)
  2. SZAVAK VÁNDORKÖSZÖRŰSE – Kányádi Sándor (2.) (aktuális oldal)
  3. SZAVAK VÁNDORKÖSZÖRŰSE – Kányádi Sándor (3.)
  4. SZAVAK VÁNDORKÖSZÖRŰSE – Kányádi Sándor (4.)
  5. SZAVAK VÁNDORKÖSZÖRŰSE – Kányádi Sándor (5.)

 

Szavak vándorköszörűse – Kányádi Sándor (2.)

Az előző rész folytatása

Az irodalmi fotóalbum borítója
Az irodalmi fotóalbum borítója

 „minden más táj csak óceán”

A székelyföldi táj szülötte, a mai magyar líra kiemelkedő egyénisége, Kányádi Sándor, mindannyiunk Sándor bácsija. Mikor szülőföldje határát megpillantja című versében így fogalmaz:

a szívem kolumbusz árbockosárból
kiáltó matróza mikor
idáig érkezem

minden más táj csak óceán
ez itt a föld
a föld nekem

A szívbe markolóan megható vallomást a szülőfalu iránt érzett büszkeség és elkötelezettség érzésétől átitatva oly sokszor és sokféleképpen megfogalmazta. Számos költeménye, meséje, prózai alkotása született a Nagy-Küküllő vidékének bemutatására. A szülőföld, a szülőfalu – Nagygalambfalva – szeretete csendül fel visszaemlékezéseiben: „Székely földműves családból származom, őseim az 1500-as években határőrök, gyepüvédők voltak. A Kányádi nevűeket először a tizenötödik században említik a falumban, Nagygalambfalván, ahol a könyvtári és a népi színjátszás hagyományai a tizennyolcadik századra nyúlnak vissza.”

A székelyföldi táj gyönyörű vidék, elég egyszer megpillantani, hogy örökké a rabjává váljunk. Aki a Székelyföld szívében született, egy pillanatra sem tud megfeledkezni róla, Kányádi Sándor sem:

Szeretnélek a tenyerembe venni,
a naphoz egy kicsit közelebb vinni,
hogy melegedj, amikor hidegek vannak,
s hogy enyhüljön éle ősszel a hóharmatnak.
(…)
Mindened én szeretnék lenni,
s lennék is, ha volna reá mód:
mérnököd, orvosod, tanítód,
mindenkid, aki csak javadat akarja.

 De nézd, annyi minden vállamra nehezül,
segíts meg Szülőföld, nem bírom egyedül.

                                               (Szeretnélek)

A megkapóan gyönyörű vallomást folyamatosan megerősíti egy-egy újabb. Többször megkérdezték tőle, hogy szerinte hol van a világ közepe, gondolkodás nélkül vágta rá: Nagygalambfalván. Aztán meg is indokolta válaszát:

„…én a Sínai-hegy lábánál születtem, az írást Mózestől magától tanultam, kőtáblán. És egész harmadik-negyedik elemista koromig azt hittem, hogy a szent történések az én falumban történtek, mert a Mózes is gyakori bibliás név volt a székelyeknél, s a legnagyobb hegyet Sínainak mondták.”

Nagygalambfalva határában
Nagygalambfalva határában: “… ez itt a föld a föld nekem…”

Igen, számára Nagygalambfalva a világ közepe. Büszke arra, hogy a református falu határában ott áll a keresztfa, melynek felirata: „Békesség Istentől”. Életének célja a maga sajátos eszközeivel: a magyar nemzet felemelése az anyanyelven keresztül: az erkölcs és a nyelv tisztaságának művészi szintre emelésén fáradozott egész életében. Igen, fáradozott, fáradozik ma is, mert attól kezdve, hogy Nagygalambfalváról elszólította az atyai jó tanács („Fiam. ha tudsz, menj iskolába”), meg nem állt egy pillanatra sem. Az anyanyelv megtartó erejét bizonygatta verseivel, írásaival, egész életével: „egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv” (Apáczai). Közönségtalálkozói rendre hangulatosak, humorral fűszerezettek, szónoklatok helyett közvetlen stílusban válaszol a feltett kérdésekre. Egy ilyen kötetlen beszélgetés alkalmával a nemzet céljáról való véleményét sem rejtette véka alá: „A nemzet célja, hogy a magyar nyelvet továbbvigye a legvégső határokig, mert Magyarország határa ott van, ahol az utolsó emberpár él, akik magyarul beszélnek egymással.” A magyar nyelv fenntartása, csiszolása tehát a legfontosabb feladatunk, nekünk, mindnyájunknak, akik a magyar nyelvet tartjuk anyanyelvünknek. Ő, a költő ebben oroszlánrészt vállal: egy újfajta nyelvújítást szorgalmaz. Költői hivatását ekképpen fogalmazta meg: A szavak vándorköszörűse vagyok, elkopott névszókat, kicsorbult igéket élezek”. Híven vallja, hogy a magyar költészetet Kodály-módszerrel, „szolmizálással” kell a gyermekekkel megszerettetni: „Petőfivel kell kezdeni, tőle kell eljutni a modern korig. A költészeten keresztül tudatosan mutatom fel a szinonimák sokaságát, a nyelv gazdagságát, a nyelv szépségeit, árnyalatait.” Erdélyi, székelyföldi származását büszkén vállalja, de konok tiltakozással fogadja a „határon túli” jelzőt: -„Határon túli?! Én össznépi magyarnak gondoltam az egész világot, be is jártam, de amikor elmerészkedik kicsi Magyarország területére az ember, abban a pillanatban határontúli lesz. Hát ez az, amivel nem értek egyet.” Számára a magyar olvasó a legfontosabb: minden időben az egész magyar nyelvközösség megszólítása volt a célja. Verseinek hangja a népköltészetben gyökeredzik, s minden körülmények között hűséges volt – s ma is az – a megtartó közösséghez. Egyébként csak az anyanyelv érdekel, ez a haza. Fel kell hurcolkodnunk a világhálóra, és rámentenünk minden szellemi értékünket. Ez ma olyan horderejű feladat a megmaradásunk érdekében, mint 1000 éve a kereszténység felvétele volt. Így megvalósulhat a Haza, a magasban, amiről Illyés Gyula álmodott. Magyarország ugyanis akkora, amekkorára a magyarul beszélők nyújtják” – vallja az egyetemes magyar irodalom páratlan értékű költője, akinek munkássága csak a legnagyobbakéval összevethető.

A szavak (és a Székelyföld) vándorköszörűse
A szavak (és a Székelyföld) vándorköszörűse

Kapcsolódó fotóalbumunk: Szavak vándorköszörűse – Kányádi Sándor

Folytatjuk…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .