Szováta és vidéke (1.)
Az előző rész folytatása
Háromszék tájaitól búcsúztunk a Sepsiszéket bemutató kötettel, hisz egyre többet jártuk a marosszéki világot.
Bármikor közeledem szép szülővárosom, Szováta felé, azonnal Kányádi Sándor „Mikor szülőföldje határát megpillantja” című versének kedves gondolatai zakatolnak a lelkemben:
„a szívem Kolombusz árbockosárból
kiáltó matróza mikor
idáig érkezem
minden más táj csak óceán
ez itt a föld
a föld nekem”
Mindig eszembe jut, mennyire büszke voltam gyermekkoromban az elismerő tekintetek láttán, ha megkérdezték születésem helyét. Mintha az én érdemem lett volna! Milyen boldog is voltam, Istenem, amikor először jártam végig a várost, már felnőtt fejjel. A fotóalbum készítése közben sokszor jártunk a szülőház előtt, gyermekeim, unokáim is többször megfordultak itt, megörökítve a számomra oly fontos pillanatokat. Szülővárosom a szépség és hűség, a balladák, legendák, tündérmesék földje, a Teremtő természeti kincsekkel is gazdagon megajándékozta a só hazáját. Mert a Sóvidékre értünk, Hargita megye és Marosszék határát tiszteljük e tájban, Parajd és Szováta vidékének természeti szépsége, titokzatos mondavilága, a lakosság gazdag, élő hagyományokat követő életmódja különlegessé teszi. Itt is történelmi tükörként mutattuk be a településeket és templomokat, de a tájhoz fűző érzelmi töltet még szorosabban kötöttek Szovátához, a Kis-Küküllő forrásvidékéhez, az itt élő ismerősökhöz, a barátokká vált lelkekhez. A Bucsin-hágó, a Kis-Ág és a Nagy-Ág, a két patak öleléséből keletkező Kétág-orra, a belőle eredő Kis-Küküllő, Áprily Lajos gyermekkorának legendái mind-mind varázslatos történetekké szelídültek. „… Mitikus terület volt ez gyermeklábam számára, katlana zárt birodalom, ahol titoktermő a föld, s különös illatú a virág, s beszédesebb a patakok suttogása. Ma is tisztán érzem: képzeletem legelső sugallatait Rapsonné erdejének és várának köszönhetem…” – írta Áprily, s mi is ezt éreztük, akár a Kétág-orrához kirándultunk, ahol egykor állt a boronaháza, akár a faluban, Parajdon követtük Áprily nyomait. A boronaház már nem látható, de képzeletbeli helyére – Pali ötlete alapján – állíttattunk egy kopjafát, melyen a Parajdi forrásvizek című költeménye is olvasható. Szép élményünk a kopjafa szentelése, mely kedves barátunk, Kántor Csaba református lelkész és a helyi cserkészcsapat, valamint barátok, ismerősök közreműködésével történt.
A közeli Rapsonné várának történetét elmeséltük a gyerekeknek, többször felkapaszkodtunk a vár romjaihoz. A kicsik szívesen fedezték fel újra és újra a helyszínt, már tudták, hogy a hagyomány szerint Szent László idejében építhették. Az erősen vallásos Rapsonné alakját számos legenda övezi. Az egyik szerint sziklavárából táltos lovaival a tordai templomba igyekezett, de a rossz úton hiába sietett, nem ért oda időben. Hogy gyorsabban tudjon haladni, két hegy ezüstért, meg egy völgy aranyért utat építtetett az ördöggel. Majd amikor fizetésre került a sor, a tündérasszony kijátszotta az ördögöt, aki dühében a bűvös utat szétrombolta.
A Székely-Sóvidék két megye – Maros és Hargita – határán fekvő, azokat összekötő, a só kitermelésének történetéhez kapcsolódó tájegység, megkülönböztethető Hargita megyei része, mely Parajdi-Sóvidék, valamint a Maros megye területére eső Szovátai-Sóvidék.
A kistáj életében fontos szerepet tölt be Parajd, híres sóbányájával, melynek mind a múltban, mind a jelenben kiemelkedő jelentősége volt a helyi lakosság életében is, és az ide látogatók gyógyulásának biztosításában is. Parajd sóhegye a vidék lakosságának „kenyere”.
Többször megfordultunk a sóbányában is, unokáink nagyon szívesen múlatták itt az időt. Egy ideig a Székelyföld ezer pillanata című kiállításunkat is ide költöztettük, mivel a sepsiszentgyörgyi múzeum nem tudott már helyet biztosítani. A sóbányában igen sokan látták, rengeteg visszajelzést kaptunk, első sorban gratulációkat levélben és emailen. Még Kanadából is jelentkeztek, hogy szívesen kölcsön vennék a kiállítást. Persze nem tudtuk megoldani a hatalmas anyag szállítását. A sóbánya igazgatójának erősen meggyűlt a baja a bukaresti központtal a székelyföldi fotók miatt, s tartottunk attól, hogy előbb-utóbb innen is kiáll a rúdja az egész Székelyföldet átölelő kiállításnak. Így is történt. Jelenleg Farkaslakán található, a Tamási Áron húgának, Ágnesnek felújított háza udvarában, a „Kultúrcsűr”-ben. Állandó kiállításként fogadta be a Tamási Áron Egyesület adományunkat. Sylvester Lajos még cikksorozatot is írt a kiállítás hányattatott „életéről”.
A fotóalbum megrendelhető ezen a linken.