A megtartandó végekért – ERDÉLYÉRT
Az előző részekben erdélyi munkáink kezdetéről szóltam, ezt a gondolatsort bővítem tovább.
Sokszor jártunk Erdélyben, a határon túli szórványmagyarság múltját, jelenét kutatva. Különösen vonzottak a székely székek, az itt élő magyarok élettörténetei, sorfordulói hagytak mély nyomot bennünk. Olyan elhivatottsággal jártuk Székelyföldet, mint annak idején Orbán Balázs, „a legnagyobb székely”. Felkutattuk a Székelyföld kistájait, a székely székek településeit — a történelmi múlton és a földrajzi környezeten kívül – megörökítettük a jelenkor mozzanatait. Az eddig elkészült 46 honismereti és irodalmi fotóalbum segítségével bemutattuk az adott tájegység hagyományait, népművészetét, pillanatképeinkkel az erdélyi magyarság hitéletét, valláskultúráját is érzékeltettük. A természeti szépségek, a történelmi események kutatása közben el-elkalandoztunk a székely ősvárak felé, közben az „ezeréves” történelmi határvonalunkat is bebarangoltuk.
2004. december 5-ét követően Sepsiszentgyörgyön jártunk, amikor Magyar Lajos költőbarátunk a kezünkbe adta legújabb költeményét, a December 5. címűt. Beleborzongtunk… Tudtuk, milyen fájdalmat élt meg Erdély magyarsága a lélekpusztító népszavazás után, hiszen ennek az eseménynek a végeredménye minden régi és új sebet felszakított.
Jártál-e már te a végeken,
hol mások élték le az életem,
mások élték le az életünk,
hol a visszanyelt szavaink
százmilliója egyszer visszaint,
s megrenget földet, egeket hasít?
Ki volt, ki megállt mégis Itt?
Jártál-e te már a végeken,
hol nem a magadért érzett félelem,
de a fajtádért való érzelem
adott naponta egy csepp erőt,
hogy ami rád vár, azt mind végigéld?
A megtartandó végekért. A végekért.
Jártál-e te már a végeken,
hol megszűnni tetszik a félelem,
de testvérek nélkül ez sem megy,
ha kezed ellöki, immár egyremegy,
hittél, s csalatkozva hű hitedben,
ráébredsz, hogy egy az egyben
csak magadban bízhatsz, ha lehet
s nem véd sem fajod, sem emlékezet?
Jártál-e te már a végeken,
hol százezrek gyűlnek, s a történelem
egyszer csak kimondja ítéletét:
volt egy nemzet, ki nem ismerné
önnön érdekét?
Barátaink, albumaink ismerői tudták, mi mellettük állunk, ahogy mindig is fontos volt számunkra mindaz, amit ők, a „határon túliak”, életükkel, múltjukkal, jelenükkel számunkra nyújtottak. Ez a fájdalmasan dacos költemény azonban minden képzeletre rácáfolt.
Van-e fájdalmasabb, mint átérezni az alábbi gondolatokat:
„… hittél, s csalatkozva hű hitedben,
ráébredsz, hogy egy az egyben
csak magadban bízhatsz, ha lehet
s nem véd sem fajod, sem emlékezet?…”
Mert jó itt élni, a végeken. Ez az otthonuk, a szülőföldjük, ez a különös táj, ez a varázslatos vidék. Ezt kell megvédeniük mindenáron, ezt a tekintélyes terjedelmű, az égbolt felé törekvő hegyeket szálegyenes szálfáival a csúcsokon és a hegyoldalakon, mert az övék a havasokon illatozó kaszálók ezer virágból szőtt tarka szőnyege. A völgyekben a lezúduló hegyi patakok csörtetésének-csobogásának megejtő zenéjét is védelmezniük kell, de mindenekelőtt a múltjukat, a történelmüket, a mindennapi életüket, mely
„… adott naponta egy csepp erőt,
hogy ami rád vár, azt mind végigéld…
A megtartandó végekért. A végekért.”
Erdély népe állandó támasza volt az anyaországnak, igazi „Tündérkert”-je, s ha a megtartandó végekért küzdött, azt Magyarországért is tette. A nemzetért, a saját fajtájáért, azokért is, akik 2004. december 5-én lemondtak róla. Domokos Pál Péter így figyelmeztetett:
„…A nemzet, amely saját emlékét veszni hagyja, saját síremlékét készíti…”
Ez a csodálatos erdőn túli vidék európai végvárként minden időben hivatásszerűen védelmezte Európa művelt népeit, a puszták hódító és pusztító áradatával szemben. A természetes határok jól védhető, középkori államot, központi birodalmat fogtak közre, melyek nem csupán védelemül szolgáltak, hanem a későbbi terjeszkedést is gátolták.
A természeti kincsekben gazdag Erdély otthont adott a megtelepedett lakosságnak, akiket az ősi életforma, a megtartó erejű hit, a jellemszilárdság, a túlélést biztosító humor, a kemény gerinc és a tapintatos alkalmazkodó készség megtanított arra, hogy a sziklából is életet kell fakasztania, ha élni akar. Ha kell, szembeszállni a viharral, ha kell, megállni csöndben, megmaradni szívós gyökérként. Akkor is, amikor a szabad életforma természetszerűen adódott, akkor is, amikor a szabadságon csorba esett. Bárhogy alakult is a történelem, Erdély minden időben ontotta a kimagasló egyéniségeket, teremtette a magyar kulturális értékeket, a legerősebb elnyomás alatt is táplálta kulturális örökségünket.
Jutalmuk a leszármazottaknak, a túlélő magyaroknak, akik a sors kegyetlen szeszélye folytán határainkon túlra kerültek, hogy egy országban lehetnek a legszebben szóló költőnk nagyszalontai szülőházával, a rodostói álmodozó-levelező rommá lett – majd felújított – ősi kúriájával, a legnagyobb jeltelen s meglelhetetlen sírral, mely magába fogadta valahol Segesvár környékén a „világszabadság” költőjét. Jutalmuk, hogy a nagyváradi tivornyás éjszakák mélybe és magasba röpítő poétájának emlékhelyeivel is egy határon belül lehetnek. Jutalmuk a modern magyar festészet szülőföldje, Nagybánya, Ábel első lépéseinek nyoma a rengetegben, s a Mezőség, ahol megszületett az anyai könnyű álom ígérete és Wass Albert, akinek legendás havasai oly sok csodát rejtenek.
A Házsongárd jelképpé magasztosult sírhalmai, kopjafái, emlékkeresztjei: Szenczi Molnár Alberté, Apáczai Csere Jánosé, Tótfalusi Kis Miklósé, Jósika Miklósé, Bánffy Miklósé, Kós Károlyé, Dsida Jenőé, Reményik Sándoré – mind-mind a jutalmuk.
Az a jutalmuk, hogy felidézhetik a múlt dicső eseményeit: a 18. század építkezéseit, a pezsgő reformkor megújulási kísérleteit, az első magyar színház megalapítását, Körösi Csoma Sándor és a két Bólyai szellemi tevékenységét, az Erdélyi Múzeum megalakulását, Jósika Miklós írói tevékenységét, az első folyóiratok megjelenését, az Erdélyi Helikon magalapítását, az Erdélyi Szépmíves Céh létrejöttét.
Jutalmuk kulturális örökségük gyarapodása: a Bánffy-palota építése, Teleki Sámuel könyvtáralapítása, a Battyhyányum létrehozása, Marosvásárhely főterének gyönyörű barokk – klasszicista – eklektikus – szecessziós palotái, a kolozsvári egyetem megalakítása, az első erdélyi filmgyár megindulása.
Olyan történelmi időket idézhetnek fel, mint a katolikus magyarság évi seregszemléje az ősi szent helyen, Csíksomlyón, 1567 óta, mely évről évre egyre nagyobb tömegeket szólított, erősítetve az összetartozás érzését. 1949-et írtak a naptárak, amikor az időszak legnagyobb s egyben utolsó csíksomlyói búcsújára sor került, ahol a boldog emlékű Márton Áron püspök tartotta a szentbeszédet. Majd a hatalom elfogta őt, 25 évre elzárta, a csíksomlyói búcsúkat betiltotta. Ám jött a változás, s 1990-ben ismét megindulhattak a zarándoklatok.
Olyan történelmi időkről beszélünk, mely magába foglalja a vallásszabadság eszméjének törvénybe iktatását, 1568-ban a tordai országgyűlésen, messze megelőzve ezzel a nagy nyugati demokráciákat. A madéfalvi véres éjszakát (siculicidium), mely rémületbe és gyászba borította egész Csíkot s megindította az elvándorlást (csángálást). 1848-49 véres polgárháborúit és a dicső szabadságharcot, az önkényuralom éveit követő 1860-as évek kísérleteit a modern erdélyi politika megalapozására; parlamenti kezdeményezéseket, melyek kifulladtak a kiegyezéssel.
Jutalomból visszatekinthetnek Erdély gyarapodására, a boldog békeidőkre, az ipartelepítés kezdeti lépéseire, városaik kiépülésére, fellendülésére, a sajátos erdélyi civilizáció megindulására. A Bolyai Egyetem alapítására, a Magyar Autonóm Tartomány létrejöttére, a keresztény gyökerű európai alkotmányra, melyet II. Endre 1224-ben hozott létre: az Andreanum tartalmazza az erdélyi szászok szabadságlevelét, mely tökéletes nemzeti autonómiát eredményezett. Gondolhatnak a szászok kivándorlására (kiárusítására!), a 89-es fordulatra, Marosvásárhely tragikus márciusára.
És 2004. december 5. is jutalom? Nem! Itt már nem segít az irónia, az öngúny, a túlélést biztosító humor, s a belenyugvás sem. Itt csupán a szülőföld mérhetetlen szeretete segít. Ez nem romantika, hanem valóság, nem Tündérország, hanem gyötrődő fájdalom, nem csupán a szülőföld melegét adja, de a vágyakozást is magyar mivoltuk, magyar származásuk, magyar anyanyelvük, magyar hazafiasságuk elismeréséért.
A mi honismereti és irodalmi fotóalbumaink ezzel a szándékkal készültek: az erdélyi táj szépségeiről szólnak, az erdélyi magyarok sorsáról, arról a helytállásról, amit Erdély magyarjai tesznek nap-nap után. Azokról a kiemelkedő egyéniségekről, akikre méltán vagyunk büszkék, akik maradandót alkottak, s közben vitték a magyarság hírét országszerte s tova. Ők voltak azok, akik a megtartandó végekért a legtöbbet tették. A végekért. S bizony a kérdés fájdalmas:
„… Jártál-e te már a végeken,
hol megszűnni tetszik a félelem …”
Igen. Mi határozott igennel válaszolhatunk. Ott éltünk velük, gyűjtőmunkáink során egy közösségben, érezni véltük, ahogy szűnni tetszett a félelem. Mert ők is helyt álltak ott, a vártán, a megtartandó végekért. Ők voltak a segítőink, akik átlendítettek a buktatókon, ők voltak, akik bíztattak, akik forrásokat, irodalmat ajánlottak, esetleg kísértek bennünket hegyre föl és völgybe le. S ha elkészült egy-egy album, lektorálták, ajánlást vagy előszót írtak hozzá. Éreztük, hogy mellettünk állnak, jó szándékkal nyújtanak segítő kart. A nyomdából kikerült könyvet szinte könnyezve, sajátjukként lapozták át, s elismerő szavakkal illették. Pedig az érdem az övék, ők nyitották rá szemünket a csodákra, az eseményekre, a szépségekre.
„A megtartandó végekért. A végekért.”