Erdély – Mezőség

A Holt-tenger tükrében

Az előző rész bemutatta, hogy Wass Albert milyennek látta a Mezőséget.

A folytatásban Makkai Sándor Holttengere alapján ismerhetjük meg ugyanezt a tájat:

(…) az or­szág­út nagy ka­nya­ro­dók­kal kí­gyó­zott föl egy hosszan el­nyú­ló domb­sor te­te­jé­re, amely el­vá­lasz­tot­ta egy­más­tól a tá­gas fo­lyó­völgy, dús erdők és hócsíkos kék he­gyek moz­gal­mas élet­tel te­li zó­ná­ját (…) (Makkai Sándor)

A Mezőség felfedezésében ideidézzük, Virágost (Vajdakamarást), ahol az író lelkészi hivatását gyakorolta 1915. szeptember 7. és 1917. szeptember 1. között. Az Erdély közepén elterülő, szegény, dimbes-dombos vidéknek, ahol a magyarság ma már csak szórványban éli napjait, az elvándorlás, a beolvadás megállíthatatlan folyamatába nyerünk bepillantást.

Az író kétéves lelkipásztori tapasztalatai és a múlt iránti nosztalgikus érzései alkották ezt a megkapóan szép társadalmi regényt. A Holttenger cselekményének helyszíne Vajdakamarás és Magyarpalatka, a regényben Virágos és Tóvölgye.  Mócs (Mezővásár), Báré és a nevén nem nevezett város, Kolozsvár is szerepel Makkai Sándor írásában. A református püspök-író 1936-ban megjelent regénye magyarságismeretünk és magyarságtudatunk fontos kiegészítője. A Mezőséget mutatja be a regény, de az 1. világháború fiatalságának és a mindent elsöprő szerelemnek is emléket állít, egy apró település hétköznapi történetén keresztül hitelesen mutatja be az ősi, erdélyi tájegységet. Ahogy Torockót Jókai Mór az Egy az Isten című regényével átmentette az örökkévalóságba, így az erdélyi Mezőség Vajdakamarása is beírta magát az örökkévaló falvak sorába.

Mezőségi táj
Mezőségi táj

A regény hősei részben valóságos személyek, kis részben kitalált, képzeletbeli alakok. Érdekes, hogy Makkai Sándor kilencvennégy évvel ezelőtt miként látta és írta le a vajdakamarási parasztok életét és mindennapjait, és az is érdeklődésre tarthat számot, hogy miként látta Makkai a járásközpontban élő földbirtokosok és értelmiségiek viselkedését a nincstelen parasztokkal szemben.

A regénybeli Mezővásár a valóságban Mócsnak felel meg, ahol a járásközpont volt. Itt találkozott Makkai a községházával, iskolával, patikával, szövetkezettel és a Fehéregyszarvú vendéglővel, „ahol délelőtti sörözésen vannak az urak: doktor, patikus, jegyző, postamester, néhány vidéki birtokos. Az újság most is az, hogy győztünk, győztünk, győztünk, mind a négy égtáj felé. (…) A paraszt azt mondja, csak behívás, behívás hétről hétre. Az urak csak isszák a sert, jó-jó, de majd, ha hazajönnek a katonák! (…) Két kakastollas feszít el a boltajtó előtt, feltűzött hosszú szuronnyal (…) – Tiszteletes úr legyen erélyes, amit jónak lát, ahhoz ragaszkodjék s tartsa őket távol magától, mert csak akkor tisztelik. A nép gyermek s a virágosi komisz gyermek… Tiszta jóakarattal mondom, ne üljön fel a látszatnak (…) Legnagyobb baj ezzel a néhány magyar faluval van, itt Mezővásár körül. Ezek többnyire paraszti sorba süllyedt kurta nemesek ivadékai. (…) A román parasztsággal félannyi baj sincs. Alázatosak, engedelmesek, igénytelenek. A magyar birtokokat csak velük tudjuk fenntartani. Sajnos így van, tiszteletes úr. A mi népünk itt a Mezőségen úrgyűlölő… – Győzni fogunk tiszteletes úr. Győznünk kell. Ebben hinni, ezt hirdetni, hazafias kötelességünk. Persze, hogy az egész Mezőség, kis foltoktól eltekintve, csupa román. De ezek sohase elégedetlenkedtek. Erre nincs is igényük. A papjaik fészkelődnek ugyan, messzibbről jövő vezényletre. Tudjuk. Rajtuk van a kezünk. Nem lesz itt semmi baj, tiszteletes úr.”

Mócs (Mezővásár
Mócs – Makkai Sándor regényében Mezővásárnak nevezte

A Vajdakamarásról szóló regény az idők végezetéig megörökíti ennek a kis eldugott, sáros mezőségi magyar falunak a nevét, mert nem is akármilyen névre, hanem a Virágos névre keresztelte a nagy tudású, kálvinista író-pap, Makkai Sándor (1890. május 13. Nagyenyed – 1951. július 19. Budapest). Vajdakamarásról a sárospataki Teológiai Főiskolára került hitoktatónak 1917-ben, de 1918-ban már Kolozsváron, a Református Teológia professzoraként adta át tudását a hallgatóknak. 1922-ben – a Magyarországra távozó Ravasz László helyére – püspök helyettes főjegyzővé választották. Nagy Károly halála után, 1926-ban, ő lett Erdély református püspöke, s mint bukaresti szenátor az erdélyi magyarság politikai jogainak védelmezője volt: sokat tett tanügyi, kulturális és irodalmi szintjének megtartásáért, felemeléséért.

Nemesi címer
Nemesi címer – Vajdakamarás, református templom falán

1936-ban lemondott püspöki hivataláról, s csalódottan hagyta el Romániát. Debrecenben vállalt feladatot egyetemi tanárként. Távozása kényszerű hátterét, a tűrhetetlenné vált hatósági nyomást csupán leghívebb barátai ismerték és értették meg. A püspök életében bekövetkezett a változtatás szükségessége. Mivel elhagyta Erdélyt, fontosnak látta megfogalmazni a kisebbségi helyzet lehetetlenségét. A „Nem lehet” című írásának alapgondolata: a kisebbségi kérdésnek nem lehet emberhez méltó megoldása.

Makkai Sándor hívő szívvel és alkotó lélekkel megáldott író volt, aki munkásságát anyaszentegyháza és nemzete szolgálatába állította, akinek tudományos munkáin átüt a művészi érzékenység. Aligha hihetett abban az ábrándban, hogy az általános emberszeretet és tolerancia az egymásnak feszülő népeket és kisebbségeket megbékíti, mégis egyike volt ama hirdetőknek, akik elméletben előkészítették a határok fölötti nemzetegyesítés megvalósulását.apján hosszú-hosszú ideig zúgott az atlantiszi harangszó a vajdakamarási református templom tornyában.

  1. július 19-én, 61 éves korában, Budapesten halt meg. Temetése napján hosszú-hosszú ideig zúgott az atlantiszi harangszó a vajdakamarási református templom tornyában.
  2. március 22-én, Makkai Sándor síremléke mellett Ravasz László ekképpen szólt: „… Makkai Sándor azért született, hogy egy láng égjen benne. Világosságot lásson és világosságot terjesszen. (…) Jönnek majd generációk és így tesznek tisztességet emléke előtt: a benned munkálkodó halál mi bennünk életté vált. Ezért foglalja össze Makkai Sándor belső életét ez a vallomás: hittem, azért szóltam. Ez kifejezi az isteni kényszert, amely szólásra indította. Mondanivalóinak igazságát és őszinteségét, azt, hogy minden szavába egy darab élet szakadt bele és ez fejezi ki megjutalmaztatását, azt az örömet és hálát, hogy szólhatott.”

Itt tudhat meg többet a témáról.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..