Veszprém felé – Erdély felé

7 300 Ft

A fotóalbum több évtizedes gyűjtőmunka eredménye. Miközben gyönyörű erdélyi tájakon járnak a szerzők, szerelmes földrajzot írnak. Vallanak a tájhoz fűződő élményekről, érzéseikről, s közben magánéleti gondjaik, családjukhoz, barátaikhoz fűződő érzelmeik is kifejezésre jutnak és életszeretetük is kibontakozik.

42 honismereti és irodalmi fotóalbum elkészülését követheti nyomon a könyv olvasója, miközben bepillantást nyer az erdélyi „küs magyar idő” boldog-szomorú időszakába, a „szellemi gulág” szorongató moldvai világába, az ’56-os forradalom személyes átélésébe.

Társadalomrajzot nyújt az album a 2. világháborútól napjainkig – Veszprém felé, Erdély felé.

Elfogyott

ISBN 9786158043502 Kategória: Címkék: , , ,

Leírás

Epilógus

Mindaz, amit e könyvben leírtam, sorsközösség.

Maga a szülőföld, a haza, az otthon is sorsközösség.

Először a család, ahova születtem, határozta meg a sorsomat. A szülői ház, mely az élet lehetőségét adta, az édesapám, az édesanyám, a testvéreim közössége. S az anyanyelv, melynek szavait közöttük szívtam magamba. Az otthon melege. Majd ennek a hiánya. A hiánya, mert el kellett hagynunk Szovátát, a háború után, bevagonírozták a családomat kevés ingóságukkal, s csupán Zalaegerszegen nyitották ki a vagonajtót. Azóta bárhol járok az országban, vagy határainkon túl, a dunántúli Veszprém és a Székelyföld között, mindenütt gyönyörködni tudok a mi szép hazánk változatos természeti pompájában, a Kárpát-medence szívbéli tájaiban. Ez a hazám. A hazám, melyben boldog perceket töltöttem Veszprém felé, Erdély felé félúton.

Ez a hazám, mert itt megértik szavaimat, nem néznek rám értetlenül, ha magyarul beszélek. Az a hazám, ahol hozzám hasonló sorsú emberek élnek, akiknek kultúrája, múltja, történelme az én múltam, az én népem kultúrája, történelme. Akiknek szíve dobban az enyémmel együtt, ha kimondjuk, hogy honfoglalás, Árpád, Szent István, Mohács, Bethlen Gábor. S a legfájóbbat: Trianon. Boldogok vagyunk, ha felkereshetjük a legszebben szóló költőnk szülőházát Nagyszalontán, ha eljuthatunk a rodostói álmodozó-levelező rommá lett ősi kúriájához, ha megnézhetjük a vidéket, ahol a meglelhetetlen sír magába fogadta valahol Segesvár környékén a „világszabadság” költőjét. S akkor is, ha a nagyváradi kunfajta poéta emlékhelyeire bukkanhatunk, ha meglelhetjük a magyar festészet szülőföldjét Nagybányán. Ha megtaláljuk Ábel első lépéseinek nyomát a rengetegben, s a helyet, ahol anyánk könnyű álmot ígért. Ha a Házsongárd jelképpé magasztosult sírhalmai, kopjafái, emlékkeresztjei előtt letehetjük – többek között – Szenczi Molnár Albertnek, Apáczai Csere Jánosnak, Tótfalusi Kis Miklósnak, Jósika Miklósnak, Kós Károlynak, Reményik Sándornak, Dsida Jenőnek a kegyelet virágait.

Az én hazám Veszprém városa is, ahol a gyermekeimnek életet adtam, ahol felneveltem őket, ahova hazavárom az unokáimat. S az a kedves, a kis unokák által is igen szeretett bucsini táj, mely akkor is a lelkünkben él, ha nem vagyunk ott. Ahogy Áprily Lajos is érezte, ha erre a tájra gondolt:

„Küldöm a hangomat, messzire hozzátok,
akiket szeretek, rokonok, barátok.
Hangomat, amelyen annyiszor daloltam,
mikor hegyeitek között vándoroltam.
Küldöm a hangommal szívem is Hozzátok:
szívem dobogását benne hallgassátok.”

Számvetésnek szántam ezt az emlékező „Hattyúdalocskát”. Olyan számvetésnek, mely igazol bennünket. Igazolja, hogy jót s jól cselekedtünk, hogy az általunk átmentett értékek valódiak, hogy a belső kényszer, mely hajtott, űzött bennünket Erdély kincseinek megörökítésében, fotóalbumba formálásában, isteni eredetű. Úgy érezzük, albumainknak teste és lelke van, illatot és színt árasztanak, hangulatot és komolyságot kölcsönöznek. A fotógráfus, rácsodálkozott egy-egy látványra, kapkodva nyúlt a gépe után, hogy a pillanatot megörökítse, s akkor még nem is tudta, milyen bonyolult, áttételes, de hatásában egyértelmű kompozíciót hozott létre. Kompozíciót, melyben az erdélyi táj szólalt meg, melyben Erdély él, lélegzik, beszél – akár elhagyott esztenát örökített meg, akár csobbanó hegyi patakot, vagy a tó vizének hullámzását. Az irodalomkutató szövegírónak könnyű dolga volt: versekben látta a fotókat, azokhoz igazította a szöveget, költeményként olvasta azokat. Minden album a fotógráfia és a szöveg egyrangúságán alapuló könyv. Két azonosság, két érték-egyenlőség egymás mellett. Hangulatában, tartalmában azonos gondolatokat fejez ki mindkettő. A cél is közös: megmenteni mindent, ami menthető! Az értéket, a vérséget, a kincseket, a magyar nyelvet, a magyarul beszélő nemzetet. Ha csak azt a parányi darabkáját is, mely negyvenegynéhány honismereti és irodalmi fotóalbumban elhelyezhető. Végső üzenetem unokáinknak szól: Szeretném, ha e könyv alapján felidéznék mindazt a szépséget, melyet átnyújtottunk nekik. Nem csupán e könyv lapjain, a valóságban is. Ha nem felednék el a hegyi túrákat, a sátorozásokat, a bucsini kuckó varázsát. Az önfeledt, együtt töltött játékos időszakot, a szalonnasütéseket a tóparton, a palacsintasütést a teraszon, s a nyári lekvár befőzések vidám hangulatát. Ha nem felednék a veszprémi otthon melegét, a Malom utca mindnyájukat hazahívó-hazaváró hangulatát, a hétköznapok munkás pillanatait és az ünnepnapok, a karácsonyok, a húsvétok, a név- és születésnapok meghitt varázsát.

Praznovszky Mihály irodalomtörténész hasonló gondolatokkal illette egyik fotóalbumunkat. Mélyről jövő idea, érdemes fontolgatni szavait:

„… Ezt a két fenyőt sem rendítette meg egyetlen vihar sem, ágaik még kuszábban hatolnak egymásba: együtt erősek vagyunk, együtt megmaradunk. Magyari Lajos lélek-roppantó verse válaszol e két kép keltette riadalmunkra:

„a szépség, a vérség mind kevés
több kell ide: hű számvetés”

 Hű számvetés – mormolom a szavakat s teszem le magam mellé a behajtott albumot, Lőwey Lilla és Váradi Péter Pál hű számvetését. S már nem az a kérdés számomra, mi volt előbb – hanem az: mi lesz azután?

Mi lesz akkor, ha ez a két magyar vándor: a líra szerelmese és a fotógráfia varázslója Háromszékre indulván – újabb varázs-vidéket felfedezendő – egyszer csak egyedül találja magát, s nem Erdélyben lesz, hanem Romániában, kérdéseire idegen nyelven érkezik a válasz, üres lesz a templom és az iskola, Petőfi-verseskötet kitépett lapjait pergeti az őszi szél az ortodox templom körül, mint elhajított szemetet.

Mi lesz akkor? Eszünkbe jut-e majd, hogy nem jól láttuk és éreztük, amit e két alkotó ember létrehozott? Nem fotóalbum ez, nem magyar lírai antológia, de még irodalmi fotóalbum sem – ez maga az intés, a szózat, a mélyből hallható konduló harangszó – a harangszó, amelyet akkor húznak félre, ha nagy baj fenyegeti a magyar házát, a magyar hazát.”

További információk

ISBN

978-615-80435-0-2

Értékelések

Még nincsenek értékelések.

„Veszprém felé – Erdély felé” értékelése elsőként

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .